English
Az utazás, az európai utak minőségének és a mai autók megbízhatóságának köszönhetően, eseménytelenül és rendkívül unalmasan telt. A csapatban vegyesen férfiak, nők, sőt gyerekek (nem kisgyerekek) is voltak, mind tapasztalt, rutinos barlangász. A tudásukra szükség is volt, mivel a célul kitűzött barlangok nem "korláttal ellátott, betonjárdán vezetett, turistalátványosság" típusok, inkább a természettudományos magazinokban látható, "egy szál kötélen a mélybe merészkedős" fajták.
Amiért érdemes volt közel 6 órát autózni Olaszországba, Triesztbe, azok az ott, nagy számban található, roppant méretű függőleges barlangok. Azt mondani, hogy NAGY egy barlang, olyan egyszerű, de sokszor semmitmondó. Egy 11 mm vastagságú kötélen ereszkedni 70 méteres mélységbe, miközben a mögöttem levő fal húsz méterrel hátrébb fut lefelé… Szóval ezt át kell élni. Viszonyításnak egy kis segítség: a mindenki által ismert tízemeletes panelházak 30 méter magasak.
A túránk négy napig tartott, ebből három nap alatt, hat barlangot jártunk be. A hazautazás napján pihenés gyanánt egy, az idegenforgalom számára kiépített, "korláttal ellátott, betonjárdán vezetett" barlangot látogattunk meg, a Szlovéniában található, Škocjanske barlangot. Mindenkinek ajánlom, mert (szó szerint) hatalmas élmény a mélyben és a felszínen is. Nem véletlen, hogy szerepel az UNESCO világörökség listáján, ahol helyet kapott Magyarországról a Budai Várnegyed, az Aggteleki-karszt és a Szlovák-karszt barlangjai, és a Hortobágyi Nemzeti Park is.
Tehát a kötél. Kötélen közlekedni különböző eszközök segítségével, igazán izgalmas dolog, megbízni a felszerelésben, a társaink szakértelmében… ezt tanulni kell. Jó, hogy az életünket bízhatjuk egymásra, jó érzés ez a bizalom. Ez nem egy magányos sport, nem is érdemes úgy csinálni, hiszen az élmények megosztva igazán értékesek.
Ez a gondolat késztetett arra, hogy ha már ilyen fantasztikus helyre mehetek, bizony fotózni sem ártana. Egy barlang - különösképp egy köteles barlang - nagy igénybevétel nem csak a barlangászoknak, hanem a felszerelésnek és a műszaki eszközöknek is, mint például egy fényképezőgépnek. Azon túl, hogy leeshet, odaütődhet egy-egy sziklához, a finom por belepheti, és aztán az egészet beboríthatja egy óvatlan mozdulat következtében a híg agyag. És ez csak az igénybevétel kézzelfogható része. Az első aknába besüthet a nap, de a távoli járatokban már csak a fejlámpa fénye segíti az előre haladást. Ennek megfelelően a FÉNYképezéshez elengedhetetlen FÉNY is elmarad mögöttünk. Ilyenkor szükséges a jó minőségű beépített vaku, és az optika nagy fényérzékenysége.
Ezek a dolgok hiányoznak legtöbbször a kis kompakt gépekből, mégis ilyen típusban kellett gondolkodni, mivel egy tükörreflexes gép törékeny, és sem a porral, sem a vízzel nem szeret barátkozni. Így fordult a figyelmem a zord igénybevételre tervezett outdoor fényképezőgépek felé.
Ilyen az "kalandálló" Olympus TG-1. A műszaki paramétereket nem részletezném, a lényeg hogy erre lett kitalálva. Robosztus, masszív felépítés jellemzi, könnyen kezelhető menüvel és utazásoknál tényleg hasznos funkciókkal ellátva. Az optika megfelel az említett nagy fényerő követelménynek, ennek köszönhetően sokkal ritkábban kellett a vakut használni, mint más, egyszerűbb kompaktoknál. Ez nem csak az akkuidő miatt lényeges, hanem sokkal szebb, a valóságnak jobban megfelelő képeket eredményez. Praktikus az erős csuklópánt is, hasznos, ha az ember néha szeretné használni nagy mélység fölött, a kötélen lógva… és még utána is. A felkínált funkciók között természetesen volt kedvenc is, a panorámafotózás, mely különösen hasznos bír lenni a földalatti terekben, ahol így sokkal több minden megmutatható a kevésbé szerencsés, otthon maradottaknak. Külön jóleső kedveskedés volt ebben a funkcióban, a szép képillesztésen kívül, a függőleges panoráma lehetősége. Az effekteknek a mélyben nem láttam hasznát, de a felszínem nagyon jól használhatónak bizonyultak. Az út végéhez közeledve két gondom támadt csak a készülékkel: egyrészt, nem tarthattam meg, másrészt, több alkalommal kikapcsoltam exponálás helyett, annyira közel van a két gomb egymáshoz. Természetesen, ahogy a hordozható elektromos kütyüknél megszokhattuk már, az akkuidő sosem elég. A vaku, a szép fényes kijelző, a beépített GPS (!) mind-mind sok energiát igényelnek. Szóval, egy nagy utazáshoz érdemes lehet beszerezni egy/két tartalék akkumulátort, és akkor kihasználhatjuk nyugodtan a GPS által nyújtott extrákat is. De nálam sokkal többet mondanak az ott készült képek!
Apropó! Hol is az az ott? Trieszt, Olaszország északnyugati csücskében, a szlovén határ mellett található. A meglátogatott barlangok a két országban:
- Skamprlova-jama
- Golokratna-jama
- Grotta dell Elmo
- Grotta Noé
- Abisso di Fernetti
- Sercetova-jama
Az olasz-szlovén határt átlépve, kisvártatva egy erőteljes balra fordulással meg is érkeztünk a szállásunkul szolgáló EXCELSIOR kempingbe. Az a tulajdonsága a kempingnek, hogy szinte a határsávban helyezkedik el, semmiségnek tűnik amellett, hogy a területén találjuk az egyik célpontunkat, melynek a bejárata szerencsére nem büszkélkedhet olyan hatalmas nyílással, ezért még van hova sátrat állítani a környezetében. Nem ezzel a barlanggal kezdtük, de nem hagytuk ki a sorból. Sok vendég nem is tudja elképzelni, hogy micsoda hatalmas termek vannak pár méterrel a hálózsákja alatt; és ha megtudná, talán már nem is aludna olyan nyugodtan. A szűk kezdésű, tehát csak 4 méter átmérőjű első akna után, hosszan mentünk lefelé, feledve a bejárat szörnyűségeit. Sajnos meg kellett állapítanom, hogy bunkó vagy ostoba emberek minden országban vannak. A legváltozatosabb állagú anyagok behajigálásával próbálták sokan megállapítani a bevezető 10 méteres akna mélységét. Szerencsére a szemét nagy része fennakadt a beszerelt védőhálón, de a szagától az sem tudott megkímélni. Mindenesetre több, egymást követő, 30-40 méteres aknasorozaton ereszkedtünk a mélybe, ahova csak a fejlámpánk segítségével jutott le a fény. Hosszas küzdelemmel, néha szűk járatokon keresztülvergődve jutottunk el egy nagyobb elágazáshoz, ahol több aknában is folytathattuk volna az ereszkedést, de inkább innen a félútról (!) visszafordultunk. Ebbe a barlangba csak az utolsó előtti napon jutottunk le, így érthető hogy a fáradtság azt mondatta velünk: "sok szépet láttunk itt, most már induljunk vissza". De azért hozzátartozik, hogy talán a felszerelés és az időnk sem lett volna elég a teljes bejáráshoz.
Nem részletezném az összes barlangot, mert akkor sokat ismételhetném, hogy: "Elképesztően hatalmas, hihetetlenül lenyűgöző! Csodálatosak ezek a formák! Ez egy életre szóló élmény volt, ide jövőre is visszajövök!" A barlangok különbözőek voltak ugyan, de hasonló jelzőkkel illethetném mindegyiket.
Érdekes és egy kicsit szomorú volt látni, hogy nem minden barlangász becsüli és óvja kellőképpen ezeket a barlangokat. Néhol a gyönyörű képződményeket nagy firkálásokkal csúfítottak el teljesen, máshol a szemetelés divatja tűnt fel nyomokban. Szerencsére ez nem volt mindenhol jellemző.
A napfénytől elzárt részeken kristályosan csillogó cseppkövek között vezetett az utunk, vagy kis vízzel telt természetes medencék felszínén csillant meg a lámpánk meleg fénye. A tereket kitöltő levegő, a nedves agyag friss illatát hozta hűvösen az arcunkba, segítve, hogy magunkhoz térjünk a kinti tikkasztó kánikulából betérve.
Mint említettem, jó utazóhoz méltóan, rengeteget fotóztam. Észrevettem, hogy egy kis gépnek a méretén kívül az is nagy, ha nem a legnagyobb erénye, hogy nem foszt meg az élmények átélésétől, hanem segít azokat később is újra felidézni. Ha egy bonyolult, sok beállítást igénylő szerkezetet, esetleg még fotóállványt is viszünk, csak a fotózásra tudunk majd figyelni, nem tudjuk igazán megélni az élményt. Mint egy cross motor versenyen fotózva, csak arra figyelünk, hogy a keresőben elkapjuk azt a pillanatot, ahogy az egyik versenyző ugrat egy hatalmasat, de közben nem látjuk az első célba érőt, aki épp megnyeri a versenyt. El kell dönteni milyen fotót szeretnénk. Kiállításra, csodálatos minőségű képet még mindig nagy előkészületekkel lehet csak csinálni; kitalálni, beállítani a gépet, a fényeket és még ki tudja mi mindent. Ilyesmire egy túrán nincs lehetőség, arra külön programot kell szervezni. Ha megelégszünk a CSAK nagyon jó felbontással és a CSAK nagyon szép képekkel, akkor egy kompakt gép a tökéletes választás. A túracsapatnak van egy haladási sebessége, amihez igazodni kell. Tehát nem vihetünk állványt, és csak minimális beállításra van lehetőség. Ilyen az említett OLYMPUS fényképezőgépnél például a "speciális beállítások" funkció. A nagy, nyitott barlangokat, ahová besüt a nap és szépen zöldell a növényzet, előszeretettel fotóztam PANORÁMA beállítással. Így a hegyi tájakhoz képest szűk, de a föld alatt tágnak számító tereket jobban meg lehet mutatni. És mivel az átlagembernek idegenek a formák, a méretarány miatt bele lehet venni egy túratársat is a képbe, ha esetleg közben valami "akció" is történik, az még látványosabbá teszi a fotót. Ez ugyan egy kicsit szöszmötölős funkció, de találni néha erre is egy pár pillanatot. Menet közben, amikor nincs idő megállni, egy gyors zoom segít a megfelelő képkivágásban (amit otthon akár pontosítani is lehet egy számítógépen), és a jó minőségű automatika gondoskodik az összes többiről. Ezért nem mindegy hogy milyen az a kompakt fényképezőgép, amit magunkkal viszünk a kalandra. A másik fontos dolog egy veszélyes környezetben, hogy a saját épségünkre jobban kell figyelni, mint a nálunk lévő elektromos kütyü épségére. Ezért jól jön, ha a gép fel van készítve a mostoha bánásmódra.
A napsütötte barlangokban általában fejnyi kőtömbökön egyensúlyozva estünk-keltünk a barlang alján, a zártabb részeken pedig fel- és lemászások, néha egy kis kúszás várt ránk a szűkületekben. Ezek nem barátai a fényképezőgépeknek, de EZ bírta! A fényképezőgép teljesítményét és az ottani csodákat a képek megmutatják, de az élmény megmarad nekem.
