English
Kezdjük a végén
Nagyfehér már említette régebben, hogy lesz egy rókás túra, na nem olyan, hogy kimegyünk Etyeken a pincesorra és visszakúszunk (az azért nem lenne olyan nagy szám, meg kirívó sem), hanem valami komolyabb, és bár nem cipelünk mindannyian egy-egy fotóállványt, mégis lesz némi sportértéke. Szóval gyalogolunk majd egy keveset. Én meg nem vettem komolyan, és kimentem Ausztráliába, ő meg komolyan vette és megszervezte az egészet. Visszajövök a fejjel lefelé járók közül és kész tények elé vagyok állítva, van útvonalterv, oda-vissza bejárva meg minden. Azt kell mondjam, igen komoly munkát végzett azért, hogy legyen egy Fjällräven gatyája. És ha még mondjuk, zöld lenne vagy fekete, de nem ez SÁRGA!!!
(A sárga szín alatt a color okker változatát kell érteni. Kereskedelmi kifejezéssel: eladhatatlanul sárga. A szervezőknek kiosztott nadrágok talán jobb színbe hozzák az eladási statisztikát Magyarországon. Talán ez a szín valami svéd fétis, de jó érzésű ember ilyet nem vesz fel csak ott ahol senki nem látja, vagy pedig csapatban, a megkülönböztetés funkcionalitása miatt. A szerk.)
De ne rohanjunk ennyire, hisz úgyis a végén kell maradni!
A Fjällräven egy svéd outdoor márka. Jó, tényleg az, engem meggyőzött. Na most nekik van a Fjällräven Classic nevű túrájuk ami egy 110 km-es gyaloglás fenn Lappföldön. Lényege a közösségépítés a természetjáráson keresztül. Szóval sétálgat az ember, néha leül, héderel, megkér valakit, hogy forraljon neki vizet, mert ő lusta volt főzőt hozni. Így lesz egyre több ismerőse. Aztán megy-mendegél tovább olyan tempóban, ahogy kedve tartja, nem rohan, nézelődik, élvezi a tájat, az új ismeretségek adta lehetőségeket. Azért meg, hogy ne kelljen egészen Svédországig menni egy kis gyaloglásért, az eredeti és a dán verzió mellett megszületett a magyar verzió is; a Fjällräven Vándortúra. Ahol az emberek saját cuccaikat cipelve (ugye, hogy nem kellett volna annyi mindent bepakolni?) gyalogolnak 5 napon keresztül Aggtelektől Felsőtárkányig.
Szóval megvannak az útvonal engedélyek, minden startra készen. Megy a maga útján méghozzá nagyon is jól, nem hiába: semmi közöm nem volt az előkészületekhez, nem akadályoztam a munkát. Gondoltam, azért mégiscsak jó lenne ott lenni, mert hát mégiscsak jó helyen lesz, jó emberek közt, meg mégiscsak Fjällräven cuccokat kapunk önkéntes segítőként (pl SÁRGA nadrág). Így hát ráírtam Tamásra, hogy szívesen segítek (életemet és véremet áldozom) a túra szervezésében vagy a lebonyolításában (na, azt már inkább). Rá is bólintott, és azt mondta, majd konkretizáljuk a dolgot (mézesmadzag csak működik valamennyire).
Közeledett a túra, és újból üzentem a vezérnek, hogy akkor én nagyon boldogan elmennék seprőnek (az az ember, aki a legvégén halad a túrának összeszedi az elhagyott drága dolgokat, aztán ha keresik rajta: „-Én nem találtam semmit!”. És nem hagyja szenvedni a szenvedőket, a holtaknak pedig megadja a végtisztességet, de legalábbis elássa őket). Egyszóval nyugis feladat. Másrészt azért is feküdne nekem a munkakör, mert egyébként sem bírnám a rendes túrázók tempóját. Extraként felajánlottam, hogy viszek pick up-ot meg 2 tonnás utánfutót ha kell, persze azt nem tudom, hogyan könyörögtem volna ki bármelyiket is a munkahelyemen, de azért jól hangzott. Aztán Nagyfehér bevallotta, hogy seprőnek olyat akar, aki ismeri az útvonalat, úgyhogy másra oszt be. Bele is törődtem, majd vártam.
Később felvette velem a kapcsolatot Tamara, élet és halál ura HR téren a csapatban. Küldözgette az anyagokat mailben és a beosztásban láttam, hogy pályát fogok építeni. Bennem meg felmerült a kínzó kérdés (az összes összefüggésével együtt), hogy nem annak kéne jobban ismernie a terepet, aki építi? Fogalmam sincs, merre kell menni, de meg tudom építeni. Na, nem baj innen szép nyerni. „-Akivel építeni fogsz, ismeri az utat.” szólott a feljebbvaló.
Aztán vagy 2 hét múlva ránézek a beosztásra és a seprő csapatban vagyok. Na, ez is érdekes. Két telefon és kiderült, hogy, miért, de ez van, ezzel most nem untatlak titeket. Majd úgy megint 2 hétre rá írtam egyet Tamarának, hogy vajon még mindig seprő vagyok-e vagy megint máshova raktak. Ezen persze kiakadt.
Kunyeráltam hátizsákot Bélától (az övé jobb, mint az enyém), meg sátrat a főnökasszonyomtól (az övé könnyebb, mint az enyém) meg vettem kokszot. A magnézium meg a porcerősítő volt benne a lényeg, de volt benne még egy csomó minden más is. Kiválasztottam egy terméket, csak nem néztem komolyabban utána, hogy ez mekkora adag is amit nekem minden nap be kell vennem. Úgyhogy most reggel és este akkora kapszulákat eszem amekkorákat anno a húsmarhákkal is nehezen nyelettünk le, ráadásul és ezekből 6-ot, amíg el nem fogy, mert drága volt.
A vezérkar kitalálta, hogy legyen fényképes bemutatkozás, ami azért az én esetemben nem is olyan könnyű feladat. Eddigi rövid, de tartalmas életem alatt már több fotós is közölte velem, hogy nagyon rossz téma vagyok. Küldözgettem is a képeket Tamarának. Az egyik nem tetszik neki, mert kocsi mellett állok napszemüvegben, a másik mert olyan mintha a pöcsömet fogdosnám, napszemüvegben, amelyik meg a sertéstelepen készült szerinte ijesztő. Napszemüvegben persze. Nagy nehezen találtam egyet, amin nem volt rajtam a lencse, és ez végre tetszett is neki. (Nem ez az.)
Cuccok összepakolva, berakva Melindába (így hívom az autómat) és hétfő reggel irány összeszedni az embereket. Először Budáról, ami az én számomra még mindig fehér térképfolt, majd csapattalálkozó az M3 kivezetőn. Itt közöltem Tamarával, hogy a szerelését igazán autentikussá tenné, ha 2 copfba befonná a haját, majd irány Felsőtárkány. Valahol Hatvan magasságában már mind a 3 utasom aludt. Hogy ezt önvédelmi céllal tették-e (az alvó utasok nagyobb eséllyel élnek túl baleseteket) nem tudom. Felsőtárkányban eligazítás ismét, kis fejetlenség, majd irány Aggtelek, de előbb az első kocsma. Szerencsére Pisti (aki svéd kutyahajcsár, későbbi seprő társam) partner volt a konzerv zsemlék elfogyasztásában.
Aggtelken feldobtuk a sátrakat, ittunk pár sört, meg vacsoráztunk egyet, amit az egyik túrázó még be is cápázott... Na mindegy, élni tudni kell. Aztán megjött az első transzfer a résztvevőkkel, tűzrakás, sátorállítás, már akinek ment (volt aki először állított sátrat életében), meg vízmelegítés valami baszott vastag aljú edényben - és ezt 5 napig hurcolni akarja - és még én hittem, hogy ismeretlenül nem tudok pályát építeni.
Aztán szörnyű dolog történt: elfogyott a sör.
Szóval éccaka alvás, majd reggel a nép etetése, meg regisztráció, aztán RAJT. Ebédre mindenkinek liofilizált ételt adtunk (nézz utána Wikipédián, ha nem tudod mi az). A seprők feladata volt az ételosztás is, én még be is öltöztem szépen rókás köténybe (Bakancslistás videón látszik is), merthogy a zacskós étel osztogatásánál aztán össze tudod piszkolni ám a ruhád. Egyszer majdnem meg is fojtottam a köténnyel magam, ovi óta nem megy a rendes öltözködés.
Össze is pakoltunk mindent, és mentünk is volna, már ha a két médiamogul (Bakancslista stáb) hajlandó lett volna végre elindulni… Tudjuk, hogy jó munkához idő kell, és jól is sikerült az a videó, úgyhogy ez kivételesen, tényleg nem beszólás. http://indavideo.hu/profile/Bakancslista
Miközben szedtük össze a jelzéseket (ez is feladat volt), felhívott Nagyfehér, hogy van mögöttünk 3 ember, meg kéne várni őket. Úgyhogy megvártuk a triót, köztük a félelmetesen barna szemű (EZ EGY POZITÍV JELZŐ!) lánnyal. Amikor már tényleg azt hittük, hogy a végén vagyunk, jött még egy telefon, hogy van még egy ember lemaradva. Őt is bevártuk aztán tényleg a végére keveredtünk, és baktattunk szépen Gömörszőlős felé. Volt pár szakasz, ahol Endre (pályaépítő) kirakott plusz jelzéseket, hátha valaki nem veszi észre, hogy merre is halad az út… Senki, de tényleg senki nem vette észre, hogy merre halad az út! Úgyhogy ezen még dolgozni kell. Az első csekpojnton kérdezték a lányok, hogy hogyan basztam össze ennyire a nadrágomat, amit elnézve én is elkezdtem gondolkodni, hogy vajon mikor is fetrengtem a dagonyákban, de nem jutott eszembe.
Útközben boldogan szedtem a mentát, majd rájöttem, hogy egy Nemzeti Park területén ilyet nem kéne, de szétnéztem és nem volt sehol parkőr, szóval minden rendben volt, kivéve a lelkiismeretem. Este táborverés egy udvarban, vacsora, pálinka a didergő rendőrlánynak (még mindig nem tudom, hogy a pasija vagy a testvére volt vele szemben). Közben beleöntöttem egy fél doboz sört a zsebembe, de a G1000 kibírta, csak én viseltem nehezen később a saját szagom. Tábortűz mellett gitározás, Cseh Tamás, Bryan élete, meg Hobo… még Janis Joplin kellett volna, hogy eret is vágjak magamon, de így csak elmentem aludni.
Reggel kellett volna ébresztenem Tamarát, de erősen horkolt, így inkább hagytam. Szerencsére, merthogy rossz sátornál próbálkoztam.
Putnokig jól is ment a túra itt viszont a helység összes kocsmájából kellett összevadásznunk a túrázókat, aminek az lett a vége, hogy az utolsó 3 ember, akik elindultak egy rövidebb úton, mögénk kerültek (természetesen újságírók voltak… ), őket is csak úgy vettük észre, hogy Pistinek feltűnt egy ló a távolban (ez volt a 3 ember), ami nem ment el mellettünk.
Az utolsó 5-6 km-t már szakadó esőben tettük meg, rommá ázva. Pisti még próbálkozott a pocsolyák kerülgetésével, nekem már mindegy volt, én az állva maradásért küzdöttem. Valamint többször be akartam vágni a telefonomat a kormányzott kerék alá, de ekkor meg rájöttem, hogy gyalog vagyok. Úgy látszik túl sokat vártam el az okostelefonomtól… telefonálni akartam, de ő erre nem volt hajlandó. Ezen a szakaszon ismételten rájöttem, hogy a poncsóm sem ér hajítófát sem. Talán farsangkor tudnék benne zöld denevérnek öltözni.
Ahogy beértünk az upponyi lejtőre, megtaláltam, hogy hol akarok marhákat tenyészteni. A magasztos pillanat kicsit arra emlékeztetett amikor a Yellowstone Nemzeti parkba mentem be ifjonti koromban. Mindig is szerettem a borongós szürke tájat. Jó, itt konkrétan nem borongott, hanem baromira esett, de akkor is nagyon tetszett (családi örökség az ilyen cudar időjárás szeretete, egy a kevésből, ...a cseresznye pálinka szeretete a másik). Egyszer régen mondtam esőben a szobatársamnak, hogy szeretem az ilyen időt, erre ő le divat-depressziósozott. Ez kb pont annyira volt lelkesítő, mint amikor egy volt barátnőm antropoidnak nevezett. Nade ennyit (egyelőre) a lelki problémáimról a látvány besza-behu, szóval menjetek el oda!
Na itt akarok marhákat tenyészteni!
Este volt már, egy falu közepén voltunk, a focipályán, a kocsma mellett. Nagyfehér úgy gondolta, hogy csak jó lenne vigyázni a cuccra ezért 2 órás váltásban őrséget szerveztünk. Nekem mindez gyorsan telt, mivel az első órát Tamarával és Zsoltival (valami nagy arc a márkánál) szájkaratéztam le, hogy ez most kell vagy nem.
Reggel aszfalton indultunk tovább, ahol is az egyik kanyarban találtunk egy sérültet, én már nyúltam a késért, de észrevettem, ha netán eutanáziát kellene alkalmazni, de csak a lába fájt, úgyhogy megúszta élve. Tamara látta el, megöntözte a sebét pálinkával. Pedig addig nem is fájt neki nagyon. Felhajtottuk a szenvedőket a Kohászok Útján, majd beértünk Szentlélekre. Abban reménykedtem, hogy akiket reggel megkértem, kiteregették a pólóimat és felállították a sátramat. Persze egyiket se. (Tamara tipijét felállították, de ő mégiscsak a HR főnök).
Tamara megpróbálja Pötyit a mélybe taszajtani:
Reggel jó időben indulhattunk volna, ha a szokásos utolsóinkat nem küldjük el a Látókövekhez, mert ott jó videózni. Úgyhogy megint lett vagy 11 óra, mire útra kelhettünk. Próbálkoztunk pisztrángot enni, de mivel egyikőnk sem nagy halevő, a helyiek segítettek, hogy egyáltalán hogyan kéne nekikezdeni. Aztán eljátszottuk a tipikus nagyvárosit, aki kiszabadul a természetbe: azaz bementünk Lillafüredre a tó mellett, meg dekkoltunk egy órát a bazársoron. Itt Tamara megpróbált meggyőzni arról, hogy fogyasszak én is a mosogatószer ízű kekszéből, nehogy már neki kelljen megenni mindet. Ha valamire azt mondják, hogy szar az íze, akkor általában meg akarom kóstolni, de most, életemben először sikerült ellenállni a kísértésnek. Aztán jött az első komolyabb emelkedő a sok közül (2 volt). Az ellenőrző ponton próbáltuk ottfelejteni Tamarát, de ő csak utánunk jött, úgyhogy maradtunk vándortrió. Így értük el Bükkszentkeresztet, ahol megtaláltuk az összes a túrán részt vevő újságírót, meg a szokásos utolsóinkat, akik épp a kocsma forgalmát próbálták hatványra emelni serényen.
Sikerült is már sötétben, de még üvöltözve beérkeznünk Hollóstetőre (mondom én, tipikus természetjárók). Vacsi, beszélgetés, aztán egyszer csak megjelent a kapuban egy természetellenes mosollyal bíró fiatalember, akiről kiderült, hogy ott azon a szent helyen csatlakozik a túrához. A mosolyt valszeg a barátnőjének szánta, de mi is kaptunk belőle. Ahogy elhaladt a büfé mellett óriási tapsot kapott. Pusztán azért, mert nagy hátizsákkal elment előttük. Ezt nekem is ki kellett próbálnom, de engem nem méltattak figyelemre. Azt mondták feltűnő a SÁRGA nadrágom. Csatlakoztam én is a vigadalomhoz, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy az egyik lány ittasan elesik, semmi komoly, csak megbotlott. Na, nem mintha láttam volna, hogy elesik, nem is hallottam, hanem éreztem, ahogy megremeg a föld, pedig max. bruttó 55 kg volt!
Az utolsó nap reggelén végre nagyjából időben indultunk, és mentünk is lefelé egészen az ódorvári emelkedőig. Na most én nagyon szeretek gyalogolni, de sosem értettem, minek megyünk annyit lefelé, ha utána egy csomót kell felfelé menni. Aztán azt is leküzdöttük. Fenn a check point-on meglepően sok embert találtunk, úgy látszik, már ők is fáradtak voltak. Innen már csak lefelé haladtunk a cél felé.
Egyszer csak jött egy jobb kanyar, semmi feltűnő nem utalt arra, hogy ott kanyarodni kéne, csupán egy jelzés a fán, az út közepére ágakból épített piramis, meg egy baromi nagy, szintén ágakból kirakott jobbra mutató nyíl! Ha tudom, hogy 9-en ezt nem veszik észre, csinálok fotót, hogy megmutathassam. Szerintem a tévelygők megérezték a kocsma közelségét és terelte le őket az egyetlen és igaz útról.
Aztán végül mindenki beért a célba, mindenkit megtapsoltak, boldog percek, majd órák következtek. Amikor mi is beértünk, a kezembe adtak valami italt, amit én gondolkodás nélkül megittam (ha utólag belegondolok, valamilyen szörnyű méreg, pl citromos sör is lehetett volna), de szerencsére csak szörp volt az. Aznap este volt valamilyen koncert is, amiből nekem csak az egyik énekes (nő) maradt meg, de Nagyfehér azt mondta, hogy liliomtiprás lenne amire gondolok. De én akkor már úgyis a Bödőcs Tibor féle sör paradoxonnál tartottam, úgyhogy nem lett baja a virágágyásnak. Ez volt az első olyan éjszaka, amikor nem magzatpózban aludtam… jövőre 3 évszakos hálózsákot viszek!
Másnap reggelire még maradt pár szikkadt zsemle, de ilyen apróságokkal már nem törődött senki. Akadt néhány igazi hős is, nekik még volt kávéjuk és meg is osztották velünk. Emlékük szívünkben örökké élni fog! Valahonnan előkerült egy instant Latte is (ez az a tejeskávé amit rétegezve szolgálnak fel, ezt csak azoknak mondom, akik mint én, nem tudják mi a kávé neve amit fogyasztanak, ezért mindig 5 perc kell az elmagyarázásához). Nekem kellett ezt elkészíteni, úgy, hogy az ehhez szükséges finom motoros mozgásokkal én egy kipihent szombat délelőtt 11-kor sem rendelkezem, nem hogy sokáigsátorbanalvás után. Végül a funkcionalitás győzött. Koffein volt benne a körítés meg elhanyagolható.
Amennyire én, érzelmi autistaként meg tudom állapítani, mindenki jól érezte magát, így ért véget az első Fjällräven Vándortúra. Nekem tetszett, jövőre is ott akarok lenni, remélem, ugyanúgy seperhetek, és ha Eutanázia megjelenik, remélem, enyhíthetek a szenvedésén, lesz nálam ásó!
Ja hogy a túráról akartál volna olvasni? Guglizd azt, hogy Fjällräven Vándortúra és megtalálsz mindent.
Csuvi
Ha szeretnél többet olvasni: http://trekk.hu/. Mivel széles médianyilvánosságot kapott a rendezvény a gugli ez esetben tényleg a barátod lehet... Csuvi már megjelent írása Baliról:
http://kondortura.hu/hu/egyeb_cikkek_c17/kirandulas_balira_2012_p49
