Tizenkettedik nap: 361-323 El Burgo Ranero- León 38 km

Mostanra, ha Muxiától nézem, már akkor is túl voltam a felén. A terep változatlan volt, napok óta sehol egy domb vagy lejtő, csak a lapos alföldi táj. A két lengyellel nem sokáig haladtunk együtt, mert Areknak megfájdult a térde, míg Jarek nagyobb tempót diktált, így déltől már külön-külön gyalogoltunk. Nagy ritkán törte csak meg a táj egyhangúságát egy-egy picuri kis falu, esetleg városka. Itt Spanyolországban máshogy értelmezik a város fogalmát, egy 3000 fős ,,falut” itt már városnak neveznek.

És nekem magyar szemmel hihetetlennek tűnt az, hogy egy-egy ilyen városban élelmiszer bolt sokszor nincs. Valószínűleg nincs rá igényük a helyieknek. Viszont, ahogy Magyarországon is, kocsma a legkisebb faluban is van, ahol mindig megtalálható a zarándok menü kínálata 10 euróért. Sokszor rá voltam kényszerülve erre egyéb beszerzési forrás hiányában. Azt gondolom, ezeket a bárokat száz százalékosan kihasználják, hiszen szombatonként, vasárnaponként az esti órákra teljesen megtelnek. És nem csak zarándokokkal, és nem is iszákosokkal, hanem egész családokkal, gyerekestül-mamástul. Számomra újdonságként hatott, hogy nincsenek bezárkózva az emberek, hanem igenis, a fárasztó munkahét után fogják a családot és elmennek vacsorázni, és egy jót beszélgetni. Ezt itthon már faluhelyen sem nagyon látom, mindenki el van zárkózva, be van gubózva… Példát vehetnénk a spanyolok sziesztájáról, és mi is átvehetnénk valamit ebből a mentalitásból. Egy-egy ilyen szombaton vagy vasárnapon imádtam ezt a nyüzsgést az utcákon, zajlott az élet, néhol zenészek, néhol pedig tradicionális spanyol ruhákba öltözött táncosok szórakoztatták a helyieket, igazi karneváli hangulatban.

Ezen a napon esett, hogy megismerkedtem egy dán katona lánnyal, aki fizikai kihívásnak tekintette ezt az utat. Ő mesélte el nekem egy walesi testvérpár történetét. Én sajnos nem találkoztam velük pedig ők is a közelben lehettek. Szóval Walesből indultak, mindketten huszonévesek, és már több mint egy éve úton voltak. Otthonról kapnak pénzbeli segítséget és nagyon lassan, naponta csak pár kilométert haladnak és teljesen beilleszkednek a közösségekbe, tehát szinte itt laknak a Caminón. Nem ők az egyedüliek, akik szinte itt élnek, például egy holland idősödő özvegyasszony is több mint két éve járja a Camino France-t. Ők tényleg nem sietnek sehová.

Leónba érve a saját vaksiságom miatt nem találtam meg az alberguet, és több mint egy óráig bolyongtam összevissza. A helyieket próbáltam GPS-ként használni, de nem tudták, hogy merre van ez a szállás. Végül egy bácsika, aki először nem tudott segíteni utánam jött és helyre igazított. Ahogy beléptem ismét az öreg magyar házaspárral találkoztam. Kiderült, hogy már 3 napja buszoznak, a meleg miatt. Nem sokkal ezután Arek is megérkezett. Vele mentünk ki várost nézni. Gyönyörű a leóni katedrális, és hatalmas is. Ismét eltöltöttem egy estét a szombati szieszta hangulatában, és mindenki, de tényleg mindenki az utcán volt. Egy picit bemutathattam végre tánctudásomat is. Hát megvallva az őszintét, a spanyol táncosokhoz nem sikerült felnőnöm, de azért nagyon jól éreztem magam. Egy picit szomorúan vonultam a szállásra, ismét eltelt egy nap.

Tizenharmadik nap 323-281 León-Santi Banez 42 km

Leónt elhagyva mintha az egyhangúság véget ért volna, megjelent az út mentén egy-két erdősáv is. Ismét a gondolataimba merültem, és szinte csak a nap végén ocsúdtam fel. A fogaskerekek főleg ezen a kérdéseken kattogtak: Why are you walking? (Miért gyalogolsz?) Tényleg miért? Azok az érvek, amiket az írásom elején feljegyeztem nem adnak magyarázatot arra, hogy 18 évesen az otthonomtól távol egy idegen országban, teljesen egyedül és kiszolgáltatva gyalogoljak. A vallásra sem tudom kenni, hisz nem vagyok vallásos. Sőt még arra sem, hogy valami szörnyű gyerekkorom lett volna, és most meg akarok tisztulni, hisz nagyszerű gyermekkorom volt. Miért nem olyan dolgokra vágyom, mint a velem egykorú srácok, lányok. Abból a pénzből, amit ott elköltöttem, akár egy kocsit is vehettem volna, vagy mondjuk egy menőbb telefont, vagy bármi más önámító dolgot. De az élmény ami örökre megmarad, hisz ha majd 20 év múlva, tisztes családapaként visszatekintek ezekre a hetekre, akkor majd elmondhatom, hogy igazán különleges módon léptem be a felnőttkorba. Hisz tényleg ebben az egy hónapban nőttem fel igazán, azelőtt nem kellett magamról gondoskodnom, de itt belepillanthattam a felnőttek világába. És teljesen biztos vagyok, hogy soha, de soha nem bánom meg azt, hogy végigjártam Szent Jakab útját. Az emberek álmodoznak, tervezgetnek, de sokszor nincs merszük megtenni azt a döntő lépést, ami elindíthatná őket az álmuk vagy tervük megvalósításához. Igen, visszahúzó erők, ellenvetések, kifogások mindig lesznek, de nem szabad, hogy ezek befolyásoljanak, különben halálos ágyunkon majd ezeket az elmulasztott, meg nem élt kalandok, ki nem mondott szavak fognak a vállunkra nehezedni és akkor már nincs az a hatalom, ami megváltoztathatja a múltat. Ez az ideológia volt az, ami elindított, hogy megvalósítsam az álmom még ebben az évben, hisz ki tudja mi lesz jövő nyáron, és ki tudja mi lesz holnap. Nincs holnap és nincs múlt, csak MA van. Nincs értelme halogatni, se egy negyven évesnek, sem pedig nekem.

Ezek a gondolatok cikáztak egész nap a fejemben, és a szálláson Jarekkal, miután megérkezett ő is, hasonló beszélgetés játszódott le. Ő gyerekkorában ugyancsak nagy terveket dédelgetett, mint én, de nem volt mersze meghozni a döntést. És csak most, 37 évesen, agglegény fejjel merte a Caminót elkezdeni. Jarekról még annyit, hogy miután véget ért a Camino, mi még mindig tartjuk a kapcsolatot, és az ősszel megkeresett, hogy nincs-e kedvem elmenni vele Afrikába, megmászni a Kilimanjárót. Tehát ő végérvényesen rálépett az önmegvalósítás ösvényére, és a Camino elhozta számára a változást.

Aznap a teljesen puritán szálláson összetalálkoztam egy olasz, ugyancsak 18 éves sráccal. akit Jarek már emlegetett. És igaza volt, nagyon hasonlítunk egymásra. Nem vagyok egyedül a korosztályomban, vannak más srácok is, akik hasonlóan látják a világot, és készek nem csak a megszokott utat járni. Erről eszembe jutott egy anyám által sokat emlegetett mondás: Ne állj be a sorba a többi birka mögé, mert a többi mögött már csak a ,,szaros” füvet tudod legelni.