A kocsmázás után megszületett az elhatározás, másnap Csabával együtt haladok tovább következő célpontom, Galway felé. Ő autóval, én motorral. Reggel el is indultunk terv szerint. Nagyon nem kapkodtunk, Dublinban még csináltunk pár fotót.

Az eső kb akkor kezdte rá, amikor kiértünk a városból, és látszott, hogy nem is fogja abbahagyni. Ráálltunk a pályára, és száguldottunk nyugat irányába, a sziget túlfelére. 100 km megtétele után a Bárány leállt, éreztem, hogy baj lesz. Kis tanakodás után kiötlöttük, hogy a sztender kapcsoló okozhatja a kontakthibát, ezért leszigeteltem. Diadalmámorban indultam tovább, azonban a motor újabb 10 km után ismét leállt.

Itt már látszott, hogy nagyobb lesz a probléma. Nagy nehezen elevickéltem a következő lehajtóig, ami Athlone városánál volt, ez kb Írország közepe. Betoltam a vasat a benzinkútra, ahol próbálkoztunk még az indítással, sikertelenül. Közeledett az este is, és Csabának csak a hétvége volt szabad, ezért javasoltam, hagyjuk itt a motort, beülök a kocsiba, megnézzük együtt Galway-t aztán másnap reggel visszahoz, én meg megoldom a problémát. Csaba sem az a feladós típus, de ezúttal túlzásba vitte az erőlködést, hiába győzködtem észérvekkel, tekintve, hogy vasárnap este van és egyebek. Találtunk valakit, aki elirányított egy motoros pubba, ahol majd segítenek. Működött is a motoros testvériség, ingyen kaptunk kávét, szerviz telefonszámot. Igaz, amikor megkérdeztem, van-e presszó kávé, az egész kocsma hangosan felröhögött.

Végül sikerült meggyőznöm a haveromat, hogy nem ez a helyzet, amikor sikerül megoldást találni, így elindultunk végre. Illetve akartunk csak, mert a benzinkúton parkoló autója nem akart kinyílni. Aztán már kezdtünk elmenni a probléma megoldással a spiritualitás felé, ami meg engem bosszantott. Csaba szerint ugyanis csak várni kell, és az ajtó ki fog nyílni. Talán mert teljesen át voltam ázva reggel óta, ezt buddhista jellegű a megközelítést nem nagyon tudtam befogadni. Aztán végre kinyílt a talicska ajtaja, bepakoltuk a cuccomat, leparkoltuk a motort a kút melletti szálló elé esővédett és őrzött helyre.

Galway egy órányira volt csupán, de mivel sok időt tököltünk értelmetlenül Athlone-ban, rendesen este volt, mire megérkeztünk. Az odatalálásban a technika sem akart segíteni, Csaba GPS-e valahogy nem volt hajlandó együttműködni a humán interface-szel. Felcipekedtem a cuccomat egy hostelba, aztán jöhetett végre Galway. Megnéztünk egy-két kocsmát itt is (csak szolídan), és ettünk a város díjazott(!) fisendcsipszéből is. Több kajálda is büszkén hirdeti, hogy melyik évben nyerte el az étek készítőjének mesterfokozatát. Én csak röhögni tudok ezen.

Galwayt mindig is a leggazdagabb ír városként tartották számon, fontos hajózási-, kereskedelmi központ volt. Még Kolombusz is itt imádkozott utoljára nagy felfedezése előtt állítólag. Erre lakik a legtöbb ír nyelvet beszélő ember, ez amolyan népi hagyományőrző központja is a szigetnek. De persze a kocsmakultúra itt is virágzik. A környék sziklás tengerpartjai, hegyes vidékei csalogató célpontok voltak az út „tervezésekor”, de helyzetemben sajnos erről le kellett tennem.

Másnapra nagyjából megszáradtak a ruháim, és indultunk vissza Athlone-ba. Csabának vissza kellett érnie Dublinba még a délelőtt folyamán. Az időhiány szinte pánikhelyzetet teremtett, és ilyen esetben gyakran rossz döntések születnek. Ilyen volt az akksi vásárlás ötlete is, mit utólag kiderült. Némi nehézséget okozott már a beszerzés is, mivel hétfőn az üzlet zárva volt, csak miattunk nyitotta ki a tulaj. 85 euróért(!) kaptam egy új savas akksit. Ez az összeg már nem volt olyan baráti. Főleg sokalltam, hogy a csere után nyilvánvalóvá vált, hogy nem ez a hiba. Csaba aztán elindult vissza Dublinba, így egyedül próbálkoztam tovább. Kicseréltem az izzómat, átnéztem a csatlakozásokat, de nem jöttem rá mi a baj. Aztán már délután kezdtem inkább embereket leszólítgatni, hátha tud segíteni valaki. Mindössze egy motorossal találkoztam, azonban Ő nem volt ismerős a környéken. Végül egy terepjárós öregurat szólítottam le. Ő mondta, szívesen segít, de nincs indító kábele. Teljesen biztos voltam benne, hogy az rajtam nem is segít, de kommunikációs érdekből vettem egyet a shopban 20 euróért. Mikor az indítózás feleslegessége számára is nyilvánvalóvá vált, intézett pár telefont, és elkérte a számomat, majd megnyugtatott, hogy várjak türelemmel, hívni fog valaki, aki ért is a motorokhoz.

Már egész tapasztalt várakozó voltam, tehát rutinszerű téblábolásba kezdtem. Lázas tevékenységemből a telefon csörrenése zökkentett ki egy fél óra múlva. A személy, aki hívott, megpróbálta telefonon felderíteni a hibát, de erre esélye sem volt, mivel angoltudásom messze nem üti meg a kívánt szintet hasonló eszmecserék folytatásához. Aztán abban maradtunk, hogy küld értem valakit, aki ért a motorokhoz. Nemsokára hívott is a szerelő telefonon, és állhatatosan próbált némi infót kisajtolni belőlem. De én nem árultam el semmi konkrétumot. A „csel” bejött, megígérte, hogy nemsokára odajön. Meg is érkezett pár félóra múlva egy szakadt autóval a szakértő, a felesége vezetett. Társas fejvakargatás következett (mindenki a sajátját), aztán megállapította, hogy elromlott a szerkezet. Ebben én már régóta biztos voltam, de türelmet erőltettem magamra, muszáj volt bíznom a mukiban. A szóban forgó 50-es úriember elmondása szerint valaha motorversenyző volt, és egy balesetben csúnyán megsérült, azóta bal keze béna. Reméltem, hogy tényleg profival van dolgom, és félkézzel is meg tudja javítani a Bárányt. Csakhogy el is kellett szállítani valahogyan a műhelyébe. Ez ismét okozott némi fejtörést, aztán egy óra múlva visszajött egy dobozos autóval, ami mögé egy utánfutó volt kötve. Először nem hittem el, hogy elfér a motor a kis futón, de látszott, hogy van rutinjuk a hasonló műveletekben, és nem is vitték messzire, csupán 3 mérföldnyire lakott a benzinkúttól emberünk. Beraktam a cuccomat is a motor mellé, aztán elszoruló szívvel néztem, ahogyan elindultak.

Következő problémám a szálláskeresés volt, mivel már sokat költöttem (fölöslegesen ráadásul) a motor miatt, kezdett elapadni a pénzmag. De mivel a sátramat is elvitték, nem nagyon maradt választásom, a város elég messze volt, hogy pályaudvaron csövezhessek. Így bekvártélyoztam magam a benzinkút melletti szállóra, ahol előző éjszaka a motor is állt. Ez egy B&B (bead and breakfast) motel volt, 50 eurót fizettem.