English
Mivel egy nappal előbb érkeztem, így két napot pihentem, élveztem a jóltartást. Itt Németország legkeletibb városában még vannak nyomai az NDK-s időknek, amire nosztalgiával gondolnak az idősebbek, az egyesülés jó volt, de problémák azért akadnak. Szóval nincs kolbászból a kerítés, tankolni, bevásárolni Lengyelországba járnak át a németek, mert olcsóbb ők meg nem hülyék. Én sem hagyhattam ki, hiszen csak a Neisse folyó hídján kellett átkelni Zgorzelecbe, amely a lengyel oldalon tulajdonképpen a város keleti fele, a második világháború vége óta.
Magyar vonatkozása is van eme kisvárosnak, a látnivalók között szerepel Mátyás király címere is a városházán. Egykoron ugyanis a magyar királyság része volt Szilézia és Szászország keleti fele is. Itt található a 15’ meridian jelzés emlékműve is. A kelet-európai idő, a greenwich-i középidőhöz viszonyítva (GMT) plusz egy óra, aminek ez a kavics a viszonyítási pontja. A város a legkeletibb német település is.
Görlitz arról is nevezetes, hogy innen indul a valamikori Via Regia németországi szakasza. Ez az út a legrégebbi és leghosszabb közúti kapcsolat kelet és nyugat között, 8 európai országon áthaladva több mint 4500 km hosszú kereskedelmi, hadi- és zarándokút, Kijevtől egész Santiagio de Compostelláig (ennek említésétől talán érdekesebb), nagyjából 2000 éves történelmi múlttal. Ma az európai egyesítés egyik szimbóluma, 2005 óta az Európa Tanács kulturális útja. A Via Regia jelentése a király útja, amelynek a XIV. századig jogi értelmezése is volt, mely szerint az itt utazók királyi védelem alatt álltak. Nem annyira a konkrét utat kell alatta érteni, inkább a típusára vonatkozik ez a megnevezés. 1307-ben elvesztette királyi jogállását a császári központi hatalom meggyengülésével. A Via Regia mentén történelmi jelentőséggel is bíró nagy csaták színhelyei sorakoznak, az út mentén zajlott az élet vagy épp széles mozdulatokkal a kaszás aratott.
Egy darabig e nevezetes történelmi emlék mentén haladva meglátogattam Bautzen városában az NDK-s időkben hírhedt börtönét, amely ma múzeum. Ingyenes a belépés, érdekes, ahogy a város közepén jellegtelenül megbújik az objektum. Szabadon kószálhattam az egész épületben. Bár kívülről semmi rendkívüli nem látszik belőle, a rácsok és cellák között igen nyomasztó élményt nyújtott, még így is, hogy önszántamból mentem be.
Aztán Drezda, „az Elba Firenzéje”után délnek vettem az irányt Nürnberg felé. Az ingyenes autópálya használat arra sarkallt, hogy ezt a gyorsabb aszfaltcsíkot vegyem igénybe.
Mivel még mindig volt egy nap tartalékom, végre kiélhettem cserkész ösztönömet is. Még Thüringiában, letérve a pályáról kerestem egy erdős részt, ahol tanyát verhettem éjszakára. A térség fenyveseibe már visszatelepítették a farkasokat, bár inkább Sachsen tartományban (Szászország) vannak megfigyelt nagyobb falkák. Holle anyó legendája is ide köthető (mellesleg 2006 óta Németország legszebb meséje), reméltem, hogy nem nagyon ideges mostanában az öregasszony és nem rázza azt a bizonyos dunnát még pár napig. Egy óriási szélerőműtől nem messze táboroztam le, ennek méreteiről annyit, aki még nem látott ilyet közelről, hogy esély sem volt lefotózni egyben. Egész éjszaka hallottam a lapátok ritmusát, legalábbis amíg ébren voltam.
Vacsora fasírt volt még mindig almával, bár a puttonyomba sikerült beszereznem pár konzervet is, köztük egy német gulyást(!). A tűzrakás a nedves környezetben elég könnyen ment, köszönhetően a tapasztalatnak, vagy inkább a gyantás fenyőágaknak, amelyek vizesen is jól égnek. Jól aludtam a hálózsákban, talán még egy órát a jól megrakott tűz is melegített elalvás után. Csak a lábam fázott néha, az éj közepén eleredő eső ellenére is egész tűrhetőnek éreztem a körülményeket. Elégedett voltam, reggel kávé, tea, csomagolás, aztán indulás Brombachseebe, első facebook-os szállásadómhoz.
Az eső nem állt el, ez némileg rontott a közérzetemen, pedig a fekete leves még eztán következett. Miután felhajtottam az autópályára, egyre intenzívebben esett, a 0-5 celsius közötti hőmérsékletben igen lelassultam, max 80-90 km/órával tudtam robogni, miközben a kamionok előzgettek tempomattal, és persze verték rám a vizet közben. Egy négy órás utat küzdöttem le egy-két benzinkutas megállót közbeiktatva. Vadászkesztyűm persze nem bírta a vizet a gumi borítás nélkül, menet közben markolatfűtésről álmodoztam. A kordura ruha pedig át ugyan nem engedte a vizet a vízzáró rétegen keresztül, de megszívta magát és pár kilóval így nehezebb lettem. A sisak plexijét nem lehet folyamatosan kézzel törölni, ezért kinyitottam, és ingyen hidratációs kezelésként próbáltam felfogni a jeges esőt, csak fájt. Volt bajom elég. Közben azon okoskodtam, tiszta szerencse, hogy ha nem tapad a gumi az aszfalton, akkor nem is kopik ugye. Azért az Anakee tette a dolgát, de mostanra fagypontra hűlt a hőmérséklet és nem volt az a bazi nagy biztonságérzetem.
Így értem Fürth városába, ahol út közben az egyik megálló alkalmával a free(!) wifit használva találkozót egyeztettem aznapi vendéglátómmal, Emesével egy áruház parkolójában. Leparkoltam a megbeszélt helyen, majd 5 perc múlva meg is érkezett egy mikrobusszal. Elég ágrólszakadtan nézhettem ki elázva és átfázva, ezért meghívott egy meleg italra. Konkrétan vacogott a fogam kávézás közben, belőle pedig előbújt a gondoskodó anya ösztöne, felajánlotta, hogy azonnal induljunk el hozzá Brombachsee-be, ami 60 km távolságot jelentett. Ennek érdekében aznapi munkáját is be akarta fejezni. Ugyanis plakátok ragasztásával keresi kenyerét épp, ami nem egy kötött munkaidős beosztás. Tekintetbe véve helyzetemet és állapotomat, én erősködni kezdtem, hogy a mozgás munka közben, illetve a mikrobuszban utazás a helyszínek között jobb hatással lesz elgyötört testemre, mint plusz 60 km motorozás, nem mellesleg ha csak kevéssé hátráltatom a segítségemmel, másnapra nem marad neki sem tennivaló. Így lettem aznap plakátragasztó, ha csak fél napra is.
Sötétedés táján végeztünk is a tervezett plakátmennyiséggel, meg is száradtam nagyjából, ki is melegedtem valamelyest. A csomagjaimat beraktuk a raktérbe és elindultunk a bérelt házához. A délutáni csúcsforgalomból a pályán kifelé a városból igen érdektelen volt, a mikrobusz nem haladt a trafficban, én pedig mögötte araszoltam. Emese közben elkezdett telefonálni, ami jó ideig tarthatott, ezért amikor már a mellékutakra értünk, elfeledkezett a visszapillantó tükörről. Sötét volt, ugyan az eső elállt már, de jött a fagy, ezért most meg lemaradtam az óvatosságom miatt mögötte. Fél óra múlva már csak úgy mentem, korcsolyázva néha, remélve, hogy előbb-utóbb hiányolni fog. Ennek nem volt jele, ezért megálltam és bepötyögtem a GPS-be célként Brombachsee-t. Nemsokára meg is találtam egy kereszteződést, de egy tábla választás elé állított; megyek egyenesen, vagy letérek balra. Brombachsee ugyanis egy tó, a település pedig a parton fekszik, körbeölelve a vizet. Ezért nem volt egyértelmű, melyik része felé kell tartsak, merre van a cím amit keresek. Inkább megálltam a tábla tövében vészvillogóval, és vártam a megmentésemre. Emese jó negyed óra múlva sem érkezett, tehát választottam az egyik utat, a lehajtót. El is találtam, így összefutottunk végre, lett ételem, szállásom, meleg fürdőm, amire nagy szükségem volt már. Másnapra a ruháim is megszáradtak, mivel közreműködésemnek köszönhetően munka nem maradt, volt idő megnéznünk a tavat. Szép hely, bárt télen nyilván nem a vonzóbb arcát mutatja. A kihalt parton sétálgatva azért ha másból nem is, de a köré épült infrastruktúrából ki lehetett találni, hogy ez egy igazi turista paradicsom nyáron. Most hiányoztak a fürdőzők és a napsütés, csak egy-két éppen zajló karbantartó munka miatt volt némi élet. Tehát a látnivalók nagyon nem tartottak fel, aki ismeri a téli Balaton feelinget, el tudja nagyjából képzelni mindezt.
