English
Indulásom reggelén kínos meglepetés várt; a motor nem indult. Ez volt földrajzilag a legtávolabbi pont, tehát Murphy szerint ennek itt kellett bekövetkeznie. Itt kezdődött kálváriám a műszaki hibával kapcsolatban, mely az egész hátralévő úton elkísért. A tanácstalanságban megszültem egy ötletet, miszerint az akkumulátorral lehet baj.
Eltoltam a vasat egy szervizig, ahol nagyon rendes szerelő fogadott. Átautózott velem a szomszéd faluba, ahol vettem új gyertyát, mivel a vizsgálat alapján annak hibájára gyanakodott. Miután visszaértünk, sajnos csak nem oldódott meg a probléma, kezdtem elveszíteni a bizalmamat is feléje, látva az udvaron a sok szervizre váró fűnyírót, és a töketlenkedését a motorral. Inkább elkezdtem babrálni én, és egyszercsak be is indult. Mivel nem derült ki, hogy mi volt a baj, és tulajdonképpen én indítottam be a szerkezetet, nem fogadott el egy vasat sem. Ezt igen nagyra értékeltem, korrekt volt, és látszott, hogy nagyon akar segíteni.
Kicsit azért sajnáltam a belfasti, és északi tapasztalatszerzés hiányát, ezért kerestem az Óriások lépcsője helyett egy másik nevezetes helyet. A választásom a St. Johns Point-ra esett, Castledergtől nyugatra, már Írország területén, Donegal megye területén. Az angol gyarmatosítás elleni harcokban fontos szerepe volt hajdan ennek a területnek. A határ menti és ahhoz közeli városok (Észak-Írországban), Londonderry és Omagh ma is az Ír ellenállás hagyományos tűzfészkei. Kutattam volna a határátkelőt Írország felé, azonban nyoma sincs. Nem tudom régebben milyen ellenőrzések voltak, mindenesetre olyannyira nincs ennek jele sem, hogy egy határmenti városkában, ahol szuvenírt vásároltam, feltettem a hülye kérdést az eladónak, hogy Észak-Ír hűtőmágnes kapható-e. Miközben már Írország területén voltam . Donegalos címeres cuccok voltak, Észak-Írországos címerest nem itt kellett volna keresnem… Na és a vicces „Csókold meg a seggem!” feliratú bögrék is feltűntek, ami már Ír jellegzetesség.
Nem volt nagy a leküzdendő távolság, kicsit aggódtam a motor miatt, de csapadék nem volt. Mivel elég későn sikerült startolnom a szervizelés miatt, majdnem besötétedett mire Dunkineely városkába értem, ahonnan a St Johns Point félsziget-nyúlványa már csak pár km volt. Az út mellett megláttam egy kopott táblácskát Hostel felirattal. Megálltam, bekopogtam az utca felőli ajtón, de elhagyottnak tűnt az épület. Ezért bementem a szemközti kocsmába érdeklődni. A pultos néni és a két öreg vendég először meglepődött, aztán mondták várjak, hívják a hostel tulaját. Így is tettek, én közben beparkoltam az épület mögé. Kíváncsian be is nyitottam, meglepődtem, hogy sehol senki, a hostel meg tárva-nyitva. (Később érdeklődtem, errefelé ez így szokás.) Fél órán belül meg is jött a tulaj, egy öregúr. Nagyon kedves volt, elintézte az ágyneműhúzást, bekapcsolta a fűtést, aztán leültünk kicsit beszélgetni. Hozott egy doboz Guinnest is nekem, én megkínáltam whiskyvel és rizspudinggal. Nem kellett neki, nekem viszont másom már nem volt. Mesélt a környékről, én feszegettem volna az IRA témát, de nem sok hozzáfűznivalója volt. Rajta nem látszott félelem, annyit mondott, hogy csak kárt csinálnak, elég objektívnak tűnt az álláspontja. Ő járt már Magyarországon, és tetszett neki. Aztán hamarosan mennie kellett, mert a felesége várta vacsorával. Kicsit irigy voltam mert nekem csak rizspudingom volt, amit Castledergben kaptam Imi barátomtól. Az épület teljesen ki volt hűlve, a fűtésnek esélye sem volt, így hát plusz öt fokban aludtam. Fizettem 8 fontot, ennyiért sokat ne is várjon az ember. Az estét csendes magányban töltöttem, találtam egy pakli kártyát, passziánszoztam, meg egy partvissal beszélgettem, mint Tom Hanks a Számkivetettben Wilsonnal. Másnap reggel csak becsuktam magam mögött az ajtót, kulcs sem volt…
A St Johns Point, ahogy említettem tulajdonképpen egy nyúlvány a tengerbe. Írország leglátogatottabb búvár helye is, előző este sikerült ezt is megtudnom az öregtől. Sajnos merülésre nem volt lehetőségem, mert szezonon kívül erre csak hétvégén lett volna esély. Kimotoroztam a félsziget végéig, ahol épp egy helikopter szállt le a világítótorony udvarára. Út nem vezetett tovább, a felázott sziklás talajon nem volt kedvem offroadozni felpakolva, egyedül, főleg, hogy tudtam, tilosban járok. Ide nem lehet behajtani, előre szóltak, ugyanakkor azt is mondták, hogy nyugodtam hagyjam a tiltó táblát figyelmen kívül. Megnéztem a keskeny földsáv körül a sziklás tengerpartot és a homokos öblöcskét, ami nyáron kedvelt strandoló hely. Mivel már lassan két napja nem voltam 5 celsius foknál melegebb környezetben, nem sokat időztem. Nem fáztam, csak a szürke időjárás és a hideg olyan tompa érzést kölcsönzött.
A motor miatt aggódtam kicsit, ezért az eredeti tervemet módosítottam. Dundalkban lett volna egy megállóm, e helyett egyenesen Dublint vettem célba. Ezt utólag bánom kicsit, mert találkozhattam volna egy magyar motorossal. Remélem valahogy másképp, de összesodor majd bennünket az élet, nagyon kedves invitálást kaptam Zsolttól.
