English
Ljubljana után Velence felé vettem az irányt, gondoltam majd csak lesz valahogy, a lényeg, hogy minél előbb elérjük a tengerpartot Genova közelében. Némi kóválygás után végül elfogyott az idő, mert makacsul meg akartam nézni a Velence melletti színes házakat Muranoban és/vagy Buranoban. A google térkép nem tervezett oda útvonalat, de a GPS-em határozottan mutatta az irányt. És én követtem. De sajnos nem lehet szárazföldön megközelíteni az említett helyeket, hiszen szigetek. Velencében a hídfőnél vége volt az útnak, legalábbis motorral. Tavaly télen már jártam itt, akkor sem tetszett, tehát ideje volt visszafordulni. Ráközelítettem a legközelebbi kempingre, és kicsit meg is lepődtem, hogy nyitva találtam. Sőt még emberek is voltak. Nem volt épp fullház, de tucatnyi lakóautó parkolt bent. És nem volt drága sem, színvonalban pedig a nálam igényesebbeknek is megfelelne.
Este lámpafénynél a magammal hozott felvarrókat installáltam a kabátomra és a pulcsimra. Az otthonról hozott fasírt és grillcsirke adag felénél járhattam már, energiaszelet még bőven volt, úgy tűnt, ha sietek, és beosztom, ami nálam van, talán egész végig kitart. Erre kifejezetten nem vágytam, eddig még minden alkalommal sikerült megunni a több napos fasírt vagy rántotthús kúrát. A harmadik napon van az nagyjából, amikor már csak azért eszem, mert még van, és bizsereg a kezem, hogy a pénztárcához nyúljak, és egyek valami mást is. Az egyetlen luxus, amiért fizetni szoktam, a kávé, amit így út elején is megengedek magamnak. Készétel konzervet nem szívesen cipelek, sosem vagyok lusta főzni inkább magamnak.
Egy benzinkútnál vettem egy Olaszország térképet, mert a papírtérkép mindig hasznos kiegészítő, ha hozzám hasonlóan bóklászik az ember. (A GPS képernyője nem igazán alkalmas átnézeti képek megjelenítésére, méretéből adódóan.) Még mindig kitartott a napsütéses idő, egy nap alatt szerettem volna leküzdeni a távolságot Genováig. Tavaly télen hazafelé Skóciából sietősen az autópályára vitt az utam, igen kemény tapasztalatokat szereztem. Nem vágytam újból átélni hasonlót.
A városokon át sokkal lassabb a haladás, megpróbáltam a térkép segítségével optimalizálni az egyébként számomra csak tranzit útvonalat. Genova helyett La Spezia lett az új célom, gondoltam, ott is jó idő kell legyen. Számításom szerint elérve a tengerpartot, majd tovább haladva az Olasz-, a Francia-, és a Spanyol riviérán az időjárás már nem lesz kockázati tényező. Így kihagytam az eredeti elképzelés szerint Veronát is. Csak a Júlia-erkély miatt mentem volna oda, de megnéztem képen, nem nagy látványosság. A romantikus énem meg talán nem elég erős a személyiségemben. Modena előtt meg kellett állnom felszerelést igazítani, előhalásztam a síkesztyűmet és felöltöztem rendesen, mert kezdett befagyni a seggem. Az eddigi napsütés helyett köd lepte el a tájat, foltokban elég sűrűn, nedves levegőben evickéltünk. Brigit nem nagyon zavarták a körülmények, a hátam mögött elég védett helyen utazott, páholyból szemlélődve. Vagy épp aludt begömbölyödve a dobozba. Minél előbb szerettem volna kijutni erről a sík területről, az Appeninnek északi és az Alpok déli lejtői közötti medencéből, mielőtt a ködös időjárás esetleg esősre vált.
La Speziához közeledve kanyargós hegyi utakon vezetett az út, a ködöt magam mögött hagytam, kellemes volt az idő, 12-15 fok. A Passo Del Cerretón haladtunk át, ami egy kedvelt motoros célpont arrafelé, fent van kilátó meg minden. Tényleg klassz utak és szép táj, felírtam a jók közé. Nagyrészt GSA-kkal közlekednek errefelé, ez szembetűnő volt. Élveztem a hegyi utakat, Brigi már túl volt az ezredik kanyarján, és mintha Neki is tetszett volna. Mint eddig is mindenhol igazi látványosság voltunk, mint egy vándorcirkusz. Volt, hogy autóból szólított le valaki, hogy álljak meg, mert szeretne lefényképezni. Néha motorosok is kísértek rövidebb szakaszokon, majd nevetve, integetve kigyorsítottak és elhagytak bennünket. A lámpáknál rövid párbeszédek is kialakultak.
Már kezdtem fáradni, amikor egy ilyen rövid ismerkedés után kiálltam pihenőre az út mellett, intettem közben egy 800GS lovasnak, információt szerettem volna tőle, hol érdemes sátorhelyet keresnem. Rövid beszélgetés után azt mondta kövessem, elvisz valahová. Fél óra az út kb. Mentem hát utána. Elég lassú tempót diktált, amit nem nagyon értettem, mert az látszott, hogy a motorkezeléssel nincsenek gondjai, tapasztalt a srác. Így érkeztünk meg Monterossóba, ami egy tengerparti kis település, a falu két részét egy régi vasúti alagút köti össze. Igazi kis gyöngyszem a Cinque Terrén belül is, a világ 25 legszexisebb üdülőhelyei közé is beválasztották. A környéken itt van a leghosszabb strandolásra alkalmas tengerpart (pár száz méter max.). Szezonon kívül nem számítottam nagy nyüzsgésre, de azért akadtak turisták. A strand is klassz, bár ilyentájt a víz és a levegő hőmérséklete sem ingerli az embert fürdőzésre. A tengerparti sétányon vasútállomás is van, érdekes helynek találtam. Felkapott üdülőhely és drága is, leginkább német, angol, skandináv, no és sok amerikai jár ide pihenni. A Monterosso név állítólag onnan származik, hogy az egykori uralkodó családnak vörös haja volt. A „Monte de Rossi” azt jelenti: „A vörös hajúak hegye”.
A kis kikötőnél álltunk meg új ismerősömmel, ahol már sisakot levéve kommunikáltunk. Mondta, hogy itt leparkolja egy garázsba a motorját, én hagyjam ott a Bárányt, csak a szükséges dolgokat vigyem magammal. Azt hittem, már a célnál vagyunk és a kikötő melletti óriás Neptun szobor melletti plázson lesz az alkalmas sátorhelyem. De ő azt mondta, mást ajánl, persze sátorozhatok is, ha elgurult a gyógyszerem. Ugyan tiltva van, de senki nem fog érte szólni. Viszont, ha nem derogál nekem, aludhatok ágyban is, mivel van a falu másik részében egy apartmanja. Ez egy visszautasíthatatlan gesztus volt, felkaptam hát a zsákjaimat és elsétáltunk a házig.
Monterosso klasszikus tengerparti falucska, nagyon hangulatos. Csak gyalogosan lehet bemenni, de nem bántam az izzasztó cipekedést.Alkalmi szállásadómat Diegónak hívták, tulajdonképpen az apartman bérbeadásából élt. Nekem a motoros testvériség jegyében természetesen nem kellett fizetnem, és persze mert szezonon kívül is voltunk. Teljesen véletlenül volt ott dolga, La Speziában lakik egyébként a szüleinél. Kaptam ágyneműt, kulcsot, wifi jelszót. Beszélgettünk egy kicsit, kiderült, hogy nagyon érdekli a Balkán, mint motoros célpont, ígértem is neki trackeket a saját útjaimról. Majd magamra hagyott azzal, hogy másnap majd jön, de nem biztos, hogy érdemes várnom rá, mert este buli lesz, már be van hűtve a pia. Dobjam csak a kulcsot a postaládába, és lehetőleg ne szarjak a küszöbre.
Miután elment, kezdtem átgondolni sokadszorra a tyúkszaros életemet, megint milyen szerencsém van. Még alig kezdett esteledni, vendég vagyok egy csuda jó helyen, és időm is bőven. A hely ahová keveredtünk, a Cinque Terre a Ligur-tenger ékessége, mindössze 15 km hosszú, viszont az UNESCO világörökség része. A tenger felől nehezen megközelíthető, meredek tengerpartja van, de a hegyek felől sem vezetnek sztrádák. Mindössze öt település alkotja a Cinque Terrét. Ezt is felírtam a jók közé.
Csak kicsit árnyékolta be a hangulatomat, hogy a fasírtból még mindig volt pár darab, némi kétszersülttel. Az alkalomhoz valami fejedelmi vacsora illett volna, ha erősen koncentrálok, a fasírt is lehet az a kétszersülttel. A kutya kajáját a motor dobozban hagytam, ezért visszaballagtunk ráérősen a kikötőhöz. Ugyan nem igazán volt méltó ehhez a helyhez a szegényes vacsorám, vettem két liter sört (hogy könnyebb legyen a koncentráció), és a tengerparton Brigivel kettesben leültünk falatozni és elmélkedni. Brigi gondolatait nem volt nehéz kitalálni, mert vagy éhes (mindig), vagy játszani akar (bármikor), vagy álmos (akkor meg alszik is). Egész jó kedvem kerekedett, sokáig elvoltunk a parton, aztán 11 körül visszaindultunk.
A szálláshely koordinátáit gondosan betápláltam a GPS-be, hiszen előre megfontolt szándékkal vettem a sört, kínos lett volna az utcán aludni bebaszva, mert nem találtam vissza. Maradt még 2 fasírtom is, azt a hónom alá csapva masíroztunk. Persze Briginek folyamatosan dobáltam a labdát, aminek az úri népek nagyon örültek, el voltak ragadtatva, milyen ügyes a kutya. (Nemtom otthon biztos faegerük van, az meg nem hozza vissza a labdát.)
A szökőkút mellett egy raszta hajléktalan üldögélt, és leszólított. Nem nagyon illett a környezetbe a fazon, érdekesnek találtam és leültem mellé a padra. Egy cigit kért, én meg adtam neki. Francia volt, hivatásos csöves. Váratlanul előrántott egy pizzadobozt és nekem szegezte. Felgyorsultak az események, teljesen felkészületlenül ért, hogy egy francia csöves egy olasz üdülőhelyen meg akar vacsoráztatni. Olyan meseszerű volt az egész, de hagytam magam az események sodrában. Elfogadtam a pizza felét, cserébe adtam neki egy fasírtot, de szerencsétlen szerintem vegetáriánus volt, ha így visszagondolok, látszott, hogy csak azért majszolja, hogy meg ne sértsen.
Másnap persze hiába vártam Diegóra, felnyergeltem hát és útnak indultunk dél tájban. Kicsit vissza kellett mennünk a hegyekbe, mert errefelé nem vezet tengerparti út, kezdődött a kanyargás ismét. Az Appeninnekben jártunk még mindig, kicsit kezdtem is unni, hogy egyben nincs 100 m egyenes. Kiérve később a tengerparti útra egész jól haladtunk. Még a francia határ előtt megálltunk egy alkalmas helyen, Camporossóban. Ez most egyszerű találat volt, a kemping kicsit puritánnak tűnt a velencei után. Viszont a wifi ingyen járt a sátorhelyhez, bár némi bonyodalom adódott a wifi jelszó miatt. Leírta ugyanis nekem a recepciós, csupa nagy betűvel a kódot, aztán miután bezárt, haza is ment. Kellett egy kis agymunka, mire kitaláltam, hogy csupa kis karakterrel kell beírni a kódot.
