English
Akkori vendéglátómmal, Krisztával sajnos időközben megszakadt a kapcsolat, de már volt némi helyismeretem, ami bátorított. Következett a Francia Riviéra. Út közben bevásároltam némi lokálfúdot, ettem almatortát is Nizzában. Jó volt, de a legjobb, hogy elfogyott a fasírt, rá voltam kényszerülve a vásárlás luxusára. Briginek is itt vettem kutyatápot, nem köpte ki, biztos jó volt az is. Cannes-ban is megálltunk, meg akartam adni az esélyt valamelyik itt lébecoló nagy filmproducernek, hogy felfedezhessen. De sajnos nem tudtunk olyan lassan menni, hogy ez megtörténjen, úgy látszik. Brigit néha noszogatni kellett, hogy ne aludjon a dobozban, mert nem látszik ki, és így sosem leszünk filmcsillagok.
A következő napon Cassis azért lett állomás, mert itt láttam az út mellett kempinget. Úton idefelé Cannestól elhagytuk a tengerpartot és Provance-on keresztül haladtunk. Összefutottam egy BMW-s párral, akikkel sokáig együtt haladtunk, majd gyorsabb tempóra kapcsoltam. Utolértem egy csopperes csajt is, akit megelőzni igen nehézkes volt, mintha direkt nem akarta volna hagyni. Végül ki kellett cseleznem, hogy a saját tempómban mehessek tovább.
Már közel jártam Marseillehez, amikor beütöttem a szálláskereső funkciót a GPS-be. Út közben letértem egyszer-kétszer kempinget jelölő tábla jelzését követve, de mindet zárva találtam. Ezért nem adtam esélyt, hogy rám sötétedjen, ha netán az erdőben kellene tábort verni. A zárt kempingek miatt kicsit elbizonytalanodtam, de az első keresési találattal szerencsém volt, Cassis mellett. Miután becsekkoltam, volt időm meglátogatni a bárt is egy sörre. Meglepően sokan voltak, olyan érzésem volt, mintha sok francia életvitelszerűen itt lakna. A bár előtt két csapat is játszotta a franciák nemzeti játékát a pétanque-ot. Ez olyan golyódobálós játék, és pont itt a környéken rendezték az első hivatalos versenyt a XX. század elején. A petanque a középkor óta népszerű, a katonák is szívesen játszották. Mivel közben másra nem akartak figyelni, a seregben be is tiltották. Azóta pedig lehet, hogy érdektelenség miatt elmaradt volna egy-két háború.
A játékot majd 8 cm átmérőjű fém golyókkal játsszák, a cél, hogy minél közelebb sikerüljön dobni az Öcsi golyóhoz, ami 3 cm, fából vagy műanyagból készült. Egy nagy játékos kedvéért, akinek lebénult a lába és nem tudott 10 m-nél távolabbra dobni, a szabályokat is módosítottak a kezdeti időkben. Leginkább Franciaországban és a volt francia gyarmatokon elterjedt, népszerű szórakozás. A kocsmában figyelve a játékosokat még fényképezni sem mertem, olyannyira el voltak mélyülve, nem akartam zavarni. Különös volt látni a felnőtt férfiakat, ahogyan minden mást kizárva koncentráltak a golyókra.
A kemping tele volt gyerekekkel is, talán osztálykiránduláson lehettek, nagy volt a nyüzsgés. Este frissen sült kolbászt ettem, amit még Nizzában vettem, finom volt. De a gázfőzőmet ismét elátkoztam, immáron sokadjára. Amit használok, a Primus Eta Solo típusa, szerintem a világ legdrágább outdoor vízforralója, semmiképp nem ajánlom. Kávéfőzésen (az is bajos) és vízforraláson kívül (tea, zacskós étel) másra nem alkalmas. Főzni/sütni nem lehet rajta, mert azonnal leég az étel, annyira hatékonyan adja le a hőt. A mérnök, aki tervezte (koppintotta) nem tudom mennyit gondolkozott rajta, de kár volt. Úgy használhatatlan, ahogy van. Legalábbis ha az általános elvárásokat támasztjuk vele szemben. Magashegyi körülmények között még jó is lehetne, ha kicsit okosabban másoltak volna. 4000 m alatti túrákhoz ne vegyél ilyet!
Megint csak nem kapkodtunk reggel, a ráérős készülődés már rutinná vált. Vártam az alkalmat, hogy visszatérjek Marseille-be, kíváncsi voltam a változásra is, ami az utolsó látogatásom óta eltelt egy évben történt a városban. Ez évben ugyanis Európa kulturális fővárosa volt Marseille. Tavaly a rengeteg építkezést, sok közlekedési dugót láttam.
Berobogtunk hát a városba a legrövidebb úton. Megállva egy út menti kávézónál próbáltam bepozícionálni magam, és meglepődve láttam, hogy tavalyi örmény segítőm üzlete 250 m-re van tőlem. Tavaly az örmény patikusnál, Bohusnál parkoltam a motorral, gondoltam, ha megtaláltam Bohust, akkor meglesz Kriszta is. Azonban Bohus nem volt az üzletben, a felesége ugyan emlékezett rám, de Krisztáról fél éve nem is hallott. Azt ajánlotta, üljek le a szemközti kávézóban, mert Bohus oda (is) indult. Így tettem, de majd egy órai várakozás után feladtam. Próbáltam saját emlékeim alapján kitalálni valamit. A kikötőt szerettem volna megtalálni, tavaly egész jó látószögből sikerült lefotóznom. Sajnos ezúttal rossz helyet választottam, felmentem ugyanis a Notre Dame-hoz. Ami ugyan magasan van, de a látképben csak a város van benne. Kriszta tavaly sok mindent megmutatott a városban, úgy döntöttem, nem erőltetem tovább a keresgélést, inkább visszamegyek Cassis felé.
A kávézóbeli mélázgatások közepette leesett, hogy a Route Des Cretes már mögöttem van, Cassisban ér véget, ahol előző éjszaka aludtam. Ez a cirka 20 km-es szakasz sokat emlegetett látványút, a Csúcsok Útja. Egy éve iszonyatos erejű szél fújt, de megérte arra motorozni a látvány kedvéért. Tehát visszafordultam, megkerestem a letérőt, aztán nekivágtam a híres etapnak. Elég sok turista is járt arra, most még jó idő volt. Vagy a „tömeg” miatt, vagy mert már egyszer átélt élményeket kerestem, ez alkalommal nem jött át a feeling. Talán nem is olyan különleges hely, csak közel van egy nagyvároshoz és jó a marketingje. Az úton eddig bejárt hegyes szakaszok után már nem tűnt érdekesnek.
Mivel úgy éreztem Marseille-ben már nincs keresnivalóm, ki kellett találnom, hol legyen a szálláshelyünk. Montpellier volt a tervezett következő állomás, mivel egy barátom itt kapott lehetőséget a hírneves rögbicsapatnál gyúrói állásra. Ugyan már napokkal ez előtt tudtam, hogy egy nappal várható érkezésem előtt elutazik, de gondoltam megnézem legalább a hűlt helyét, és kíváncsi voltam a városra is. Sötétedés után értem oda, az első GPS találat átvitt a városon egy 4 csillagos kempingbe. Jó Levegő ez volt a neve magyarra fordítva. Kb 15 percet álltam a recepción, miközben az alkalmazott még csak vissza se köszönt. Egy ügyféllel beszélt épp, elfoglalt volt, pedig nekem egy biccentés is elég lett volna. Nagy nehezen eljutottak a fizetésig, a manus elővett 600 eurót és elszámoltak. Na ettől és a négy csillagtól pánikba estem egyből. Addigra türelmetlen is voltam, forrt bennem a méreg a modortalan pultos miatt. Kivonultam hát, a reci előtt pedig tüntetően nyomogatni kezdtem a GPS-t. Ami olyan kicsi, hogy nem is látszik kézbe véve... Pillanatnyilag jó ötletnek tűnt másik helyet keresni, de sajnos rossz döntést hoztam. A következő kemping, amit találtam épp az orrom előtt zárt be 7 órakor (a város másik végén persze). Egy nyavalyás autóút két oldalán voltak a további találatok, a lehajtók miatt kicsit bekeveredtem, vagy egy óra hosszat keresgéltem, minden zárva volt. Végül egy városszéli helyen feladtam a keresést, elmagyaráztam Briginek, hogy most egy kicsit később fekszünk le (másnap). Kicsit hűvösebb volt már az idő, ezért beöltöztem, Brigi okosan figyelt közben. Aztán nagy sóhajjal felültem a vasra és gáz. …20 méterre voltunk (igaz egy sarok után) egy nyitva tartó kempingtől. Ha az új útirány szerint a GPS által jelzett irányba indulok, akkor nem találom meg a bejáratot...
Hát volt megkönnyebbülés, húzós volt a nap, fáradt voltam rendesen. A recepciósért csengetni kellett ugyan, de hamar előtekert a sötétből egy kedves hölgy biciklivel, fizettem, táboroztam. A wifi itt sem volt ingyen. A sátorhelyemmel szemben egy osztrák idősebb pár tanyázott, csavarogtak egy kicsit a világ ezen részén egy kombi autóval. Kicsit fura volt ez a komfort nélküliség, az ember általában fiatal korában csinál hasonlókat, mindenki lakóautókkal jár ilyen helyekre. Errefelé (is) egyébként ez nagyon elterjedt szokás, ahogy észrevettem. A sógór segíteni akart miközben a sátrat állítottam, nagyon kedves gesztus volt, ha haszontalan is. Amikor végeztem, elővettem a lámpámat, ami sokkal jobban világított, mint az övé, erre elrakta mosolyogva. Este megpróbáltam kimosni a szennyesemet, de a masina benyelte az egy eurómat, működni nem akart, a diszkrét rugdosás sem használt. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem ez a nap lesz az utazás csúcspontja.
Másnap már nem láttam értelmét visszamenni Montpellierbe, mérges voltam a bezárt kempingek miatt. (Pontosabban, hogy táblával nem jelzik az úton, hogy ja paraszt nem vagyunk nyitva, ne térj le!) Perpignanig szerettem volna menni csak, ráérősen. Közben eszembe jutott, hogy a cassis-i kempingben a recepciós lány felírt nekem két város nevet, amit érdemes megnézni, mert nagyon szép helyek. Általában fenntartásokkal kezelem az ilyen ajánlásokat, sok ember anélkül állít ilyeneket, hogy bármi mást is látott volna, amivel összehasonlíthatná. És például szerelmes lesz Rómába, mert ivott a Colosseum mellett egy kávét egyszer. És közben fingja sincs az egészről, csak egy turista a legrosszabb fajtából. A lány által említett helyek azonban ismerősen csengtek a fülemben, mástól is hallottam róluk.
Tehát célba vettem először is az ajánlatok közül Coillure-t, ami még Franciaországban van. A város egyik jelmondata a híres Montpeiller rögbicsapat mottója is egyben: „Sempre endavant, mai morirem” (Mindig előre, soha nem halunk meg). Megálltam egy kávézónál, ahol Brigi a terasz melletti fán megmutatta a helyi ebeknek, hogy ki a főnök (természetesen Őnagysága). Egy bazi nagy juhászkutya és egy kisebb mix kan próbált neki udvarolni, mindkét kutya a kávézóhoz tartozott.
