English
A sintrai kiruccanás után Paulo éttermében búcsúztunk, erre a napra sem terveztem hosszú motorozást. Pauloval és Ruteval barátként váltunk el, legközelebb nem a véletlen fog összehozni velük.
Egy másik portugál márkatárssal is mindenképpen szerettem volna találkozni, Edgarnak hívják, és déli irányban nem lakott messze a fővárostól. Még sötétedés előtt odaértem a megadott címre Moitában, bár segítséget kellett kérnem egy helyi sráctól. Edgar előre szólt, hogy nem lesz egyszerű, küldött mindenféle google views képet a környékről. Ezeknek nem vettem hasznát, de szerencsére a fiú, akit leszólítottam beszélt angolul és volt helyismerete is.
Edgar „viselt dolgait” már láttam az interneten, van saját blog oldala is (http://vadiodaxt.blogspot.hu), ahol sajátos stílusban teszi közzé tapasztalatait a motorozásról és a világról. A saját maga által sufnituning stílusban fabrikált kiegészítők a Tugatech nevet kapták. XT 600-as motorját precízen karban tartja, és ugyan két gyermekes családapa, néha kap kimenőt is. Ezen alkalmakkor pedig 2-3 napot csavarog, leggyakrabban egyedül, szállása az erdőben, az ételt maga készíti a magával vitt alapanyagokból.
De az igazi nagy szerelme a vitorlázás. A portugálok itt a Tejo partján igazi autentikus stílusban nyomják a műfajt. Gyakran saját készítésű hajóikon szelik a habokat, a merészség és a kalandvágy által vezérelve. Edgar saját ladikja egy nagyobb lavór méretű alkalmatosság, amely több mint harminc éves és fából készült. Legújabb szerzeménye egy francia nemzeti színekben virító vitorla, de a célnak megfelel, a szelet be tudja vele fogni, kicsit sem zavarja a portugál vizeken a megtévesztő színkombináció. Ha nem motorozik, akkor a vízen van a lélekvesztőjében. Rendszeres hétvégi kikapcsolódás errefelé, hogy házi versenyeket rendeznek, a cél általában egy homokos sziget a folyón, ahol aztán sütögetnek, iszogatnak együtt a hajósok.
Edgar a kedvemért nagyobbik fiát kilakoltatta a szobájából egy éjszakára, este pedig elmentünk a kisebbik fiúért az iskolába. Hazafelé megmutatta nekem Moitát, a várost, amelynek a szélén lakik.
A hajózás mellett a másik dolog, ami errefelé fontos, az a bikaviadal. A portugál és a spanyol módi között alapvető különbség, hogy a portugálok nem ölik meg a bikát. Küzdenek lóhátról is a torreádorok, erre speciálisan képzett, itt tenyésztett lovakat használnak. A spanyol bikák nagyobbak, erősebbek. Viszont a portugál bikákkal birkózni is szoktak, ez itt a küzdelem egyik formája. Egy csapat tökös legény puszta kézzel nyomja le a bikát. A legkeményebb odaáll a fenevad elé és megragadja a szarvait, próbálva lenyomni a fejét. A csapat többi tagja hátulról segíti, majd együttes erővel ledöntik a bikát a homokba. Ha megvan a touch down, elengedik és szétszaladnak. Élőben nem sikerült látnom, de videón is érdekes.
Bejártuk Moitát, ami kicsi város, bementünk az arénában is ahol épp edzés folyt. Tizenéves srácok és egy lány is (!) gyakoroltak kerekes bikaalakkal. Ők a ping-pong vagy az atlétika helyett ezt a sportot választották.
Portugáliában is nagyon népszerű a bikafuttatás, ugyan a fiesták alkalmával rendezett leghíresebb látványosságok Spanyolországban vannak. Hasonlóan azokhoz, minden év szeptemberében két hétig erről szól az élet. A gyárak is bezárnak, mindenki az utcákon van, grilleznek, iszogatnak. Az utcákon láttam a cölöpök helyét, ahová minden alkalommal a kerítés oszlopait helyezik. A bikákat ugyanis elkülönített részen futtatják, az aszfaltot, köves útszakaszokat pedig homokkal borítják. Amitől a helyi bikafuttatás különleges, hogy az állatokat egész a folyóig terelik. És ott várják őket a legbátrabbak. A vízben kevesebb az esély a bika lendülete elől kitérni. Persze az alkohol a fő dopping, és gondolom a vállalkozók előző éjszaka birkózóújságon alszanak. Minden évben van (itt is) halálos áldozat, de leggyakrabban a turisták közül.
Elég részletes idegenvezetést kaptam Edgartól, hazatérve finom vacsorát is, majd szunya. Reggel korán kellett kelnem, Edgarral együtt indultam, Ő dolgozni, én tovább az utamon. Egy közeli városban intettünk búcsút egymásnak, majd nekivágtam dél felé, vissza Andalúziába. Még aznap Sevillába akartam érni. Időm volt a korai indulás miatt, tele élményekkel már nem terveztem több megállót a pihenőkön kívül.
A portugál-spanyol határon még az innenső oldalon megálltam egy kútnál, valamivel olcsóbban tankolhattam volna… ha a kúton van benzin. Amikor beálltam a töltő mellé, láttam, hogy vastagon pókhálós a töltőkar. Azért leemeltem, hátha, de semmi nafta. A kút kicsit kopottas volt, de semmiképp nem elhagyatott. Bementem a shopba, gondoltam legalább iszok egy kávét. Bent négy-öt nénike trécselt, süteményeztek, kávézgattak. A pultban is egy idős hölgy fogadott, olyan érzésem volt, mintha egy nyugdíjas klub összejövetelébe csöppentem volna. A shop árukínálata sem volt szokványos, mindenféle kacattal volt tele, ami persze az ilyen nénikéknek kincs inkább. A horgolótűtől kezdve a kártyapaklin keresztül a béna műanyag gyerekjátékokig volt minden. Mint egy falusi kreatív bolt. Leültem és ittam egy (pocsék) kávét, és figyeltem a hömpölygő eseményeket. Ez egy olyasfajta hely volt, ahol nehéz lenne megmagyarázni, hogy az átélt izgalmaktól kapott valaki agyvérzést. Vártam egy kicsit, hátha összefosom magam a kávétól, de nem, így továbbálltam, a határ már csak két kilométerre volt.
Apropó kávé! Portugáliában 50-70 cent körül lehet a benzinkutakon kávét kapni. Az esetek többségében kiváló minőséget. Ez az általános árnak a fele majdnem. Szerettem ezt (azt).
És megérkeztünk végre a napfényes Andalúziába! Moitától keresztben szeltem át a portugál vidéket, a magasabban fekvő részeket kihagytam, hiszen mégiscsak tél volt, december közepe. Igazából csak a csapadék miatt aggódhattam volna, de elkerültem a felhőket, és stabilan tíz fok felett volt a hőmérséklet, ami majdnem ideális. Mindez napsütésben. Brigit azért beöltöztettem, még a pihenőnk alatt vettem egy angol secondhand boltban egy kapucnis gyerekpulcsit, ami még jól is állt neki. Ha kinövi, jó lesz a gyereknek.
Sevillában ugyanabba a kempingbe mentem vissza, ahol előző alkalommal is megszálltam. Ugyanoda állítottam a sátrat is, otthonosan éreztem magam, bár a helyünk már kihűlt. Ezúttal volt alkalmam alaposabban is megnézni a várost, több időt tudtam rá szánni. Szándékomban állt elmenni a borbélyhoz is, de végül letettem erről.
Zoliékkal is felvettem a kapcsolatot újból, és megterveztem a további utamat. Most már Andalúziára koncentráltam, Sevilla után Ronda volt a célom, majd Marbella, Malaga. Az időjárást is figyelnem kellett, nem akartam Granadáig elmenni, beljebb a tengertől már nem lehetett sok napsütésre számítani a hegyek között. Ronda még vállalható volt, épp csapadékmentes napok elé néztünk. Északról közelítettem a város felé, nagyon élvezetes út volt.
Ronda a nevével ellentétben szép. Gyenge szóvicc de nem lehet kihagyni. Andalúzia gyöngyszemeként is emlegetik a települést, ami tulajdonképpen egy falu. Megkapó hangulata van a helynek, bár ha belegondolok, szezonban, tömve turistákkal, lehet, hogy nem tetszett volna ennyire. A falu szélén találtam egy kempinget, alig 2 km-re a központtól. Még délután begyalogoltunk Brigivel, és egész estig barangoltunk. Közben be is vásároltam, a visszaút már hosszabbnak tűnt felpakolva a 20 (!) eurónyi élelmiszerrel.
Rondában a város jelképének számító Új Híd a legfőbb látványosság, itt van Spanyolország legrégebbi épített arénája, a leghíresebb torreádor család is innen származik, rengeteg művész látogatott ide ihletet keresve. Joyce itt fejezte be az Ulyssest, Orson Welles hamvait is itt helyezték el halála után kérésére. Én még gondolkodom. A legérdekesebb számomra a betyárok múzeuma lett volna, de sajnos zárva volt. A spanyol Rózsa Sándorok (Alejandro de Rose) errefelé tanyáztak hajdanán.
A kemping szinte üres volt, ezért csak az egyik vizesblokk működött. Az egyik legjobbként emlékeznék rá, főleg a látnivalók közelsége miatt. Csak egy kellemetlen közjáték zavart. A tulaj motorja (egy XT) a recepciónál állt érkezésemkor, ez a megelőlegezett szimpátiámat csak erősítette, bár később át kellett értékelnem a tetszésindexemet. Az eszközeimet fürdés után a fürdőben hagytam tölteni, és 15 perc után visszatérve hűlt helyüket leltem. Az üres placcra való tekintettel nem annyira pánik hangulatban, hanem inkább bosszúsan mentem reklamálni a recepcióra, ott is voltak a töltőim, a takarítónő vitte oda, hivatkozva a biztonsági előírásokra. Értem én, hogy házirend meg egyebek, de nem volt ínyemre, hogy megsétáltattak.
Másnap Marbella volt a célom, az ide vezető út is klassz volt, de az aznapi etap igazi motoros csemegének bizonyult. Több helyen is megálltunk gyönyörködni a tájban, az út kiváló minőségű, kanyargós szakasz volt. Az egyik legmagasabban fekvő ponton egy magányos kávézó állt, be is tértünk. Kiderült, hogy ez egy hagyományos motoros találkozópont, össze is futottam egy-két bikerral. Jókat nevettek, csodálkoztak Brigin.
Marbellában is találtam kempinget. Az első POI találat megfelelőnek tűnt, de kifogyott a gáz a palackomból, este pedig lakomát terveztem a Rondában vásárolt élelmiszerekből. Ezért előbb elmotoroztam egy közeli városba, ahol a Decathlonban kaptam megfelelő palackot. Oda-vissza több mint 30 km volt a kitérő. Becsekkoltam a marbellai kempingbe, és meglepetésemre keresni kellett a sátorhelyet. Az egész terület tele volt lakóautókkal. Lakók nem voltak bennük, évekre megváltott helyeken álló lakókocsikról van szó. Eddig sosem láttam hasonlót, bár nem igazán különleges ez a módi, csak nekem volt új. A leparkolt kocsikat kerítésekkel veszik körbe, virágokat ültetnek, kis tanyákként várják a szezon kezdetét és a gazdáik érkeztét, akik hónapokat is itt töltenek akár. Ezért megéri nekik kifizetni az éves bérleti díjat is. A kemping kapuja a tengerpartra nyílt, egy hasonló helyen lévő nyaraló vásárlása, fenntartása nyilván nagyságrendekkel drágább lenne.
A nagy bevásárlásban Rondában olaj helyet sikerült ecetet vennem, de szerencsére maradt még egy kevés a konyhafelszerelésemben, estére finom vacsorát rittyentettem. A bárt is meglátogattam, számítottam rá, hogy zavartalanul intézhetem a dolgaimat az interneten. Csalódnom kellett, egy részeg angol tolakodott az asztalomhoz. Elmesélte az életét, amire nagyon nem voltam kíváncsi, és könnyeivel küszködve emlékezett a kiskutyájára. Aztán az egyik hangulatváltozása közben azon kesergett, hogy őket, angolokat mindenki utálja. Nagyon udvarias voltam, nem hittem benne, hogy eljut az agyáig a felismerés, hogy pont ez a részeg tolakodó viselkedés lehet az oka.
