Másnap visszamentünk a Gjipére… gyalog, a parkolóban hagytuk a motorokat. Ez volt a kompromisszum, Máté mindenképp szeretett volna egy kicsit bícselni, én meg a kanyonra voltam kíváncsi. Kicsi strand, inkább fiatal hátizsákosok helye, van ott egy hangulatos öko kemping is. A tenger kristálytiszta, a part apró kavicsos, mezítláb nekem kényelmetlen volt, de a szandálom fent maradt a parkolóban. Kicsit hippis a part, bár a turistákat is ide tudják transzportálni kis hajókkal. Ide nem lehet csak úgy beugrani.

Az a másfél km néhol még gyalog is nyaktörő lehet egy puhány irodistának. Fent a parkolóban állandó rendőrposzt is van, tehát itt Gino is elégedett lenne, sok a biztonság, és kevés a köcsög. Remélem, soha nem készül el az utolsó útszakasz, így megmarad a partszakasz varázsa. Motorral teljesen értelmetlen ide lejönni, mivel offroadnak is hard, ráadásul az út tele van gyalogosokkal. Felfelé 23 percig tartott a 1700 m, pedig tempósan mentünk. Én nem is tudok lassan gyalogolni, mert leesik a vérnyomásom, mint Surdának. Egy tartalmasabb offroados nap után amúgy néha még a betonon is szédülök…

A strandon van étterem és bárok, de indokolt ide cipelni a hűtőládát, nagyon drága minden. (Egy sör kb 800 huf.) Én megnéztem a kanyont, ahogy terveztem, el is időztem kicsit a hűvösben. Aztán Mátéval bícseltem. Azaz levetkőzve őriztük a ruháinkat a parton. Én pont 15 percig bírtam a napon, aztán mindkettőnknek elege lett (Kb ennyit bírok a szaunában is), aztán visszabaktattunk a motorokhoz. Felfelé nem értettem, mi olyan vicces rajtam, aztán leesett, hogy talán a térdzoknim látványa csalt mosolyt a szembejövők arcára. A túrabakancs használatát egyébként indokoltnak éreztem.

A parkolóban kicsit alkudni kellett (ez sem volt olcsó), és kisebb vita is kialakult a személyzettel. Vizet akartam tölteni a csapból, ami egy KPE csőre volt szerelve. De meleg volt a víz, ezért nyitva hagytam, hogy kifollyon. Ha lett volna nálam teafilter, teázáshoz épp alkalmas volt a víz hőmérséklete. De a mami, akivel nem tudtam kommunikálni, mérgesen elzárta. Aztán végül odajött az őr és elmondta, hogy kb 5 km-t fut a tűző napon a cső, estig csak melegvíz van… Na így már érthető volt.

A kanyon mindössze 1600 m hosszú, víz csak télen és tavasszal van benne. Láttam pár táblát, amelyek a világ legértelmetlenebb jelzései közé tartoznak, például útjelző tábla a strand felé. A kanyonban, ahol nincs más haladási irány. Erre kár volt energiát pazarolni.

Az egyik terv az volt, hogy a következő állomásunk a Karaburun-félsziget lesz, de módosítottuk a tervet, kettesben áthajókázni motorok nélkül kicsit buzis lett volna. Inkább a dűnés tengerpartot választottuk Vloránál. Felmotoroztunk a Llogara-hágóig, párszor persze muszáj volt megállni fotózni, az SH8 egy nagyon szép panoráma út. A legjobb fotós helyeket kevés esélyed van eltalálni, ha először jársz itt, de én már képben vagyok.

A következő táborhelyünk már nem is volt olyan elhagyatott, mint két éve, amikor utoljára jártam itt. A helyiek már komplett beach-et alakítottak ki, kétkerekes autóval is megközelíthető a partszakasz. Néhol mély a homok, erre tábla is figyelmeztet. Ettől még jó a hely, óriási a terület, nincs tömegnyomor.

Erős szél fújt, ezért a ponyvát kifeszíteni nem volt egyszerű. Pedig tudtam, hogy estére eláll a szél, de mindenképpen meg akartam küzdeni a kihívással. Hát, kb mintha kite-oztam volna, de sikerült végül beásnom magam a homokba.

Aztán napnyugtakor 1 órás küzdelem következett a szúnyogokkal, akik frankón összecsípték a hátsómat a hálós ülésű székemen keresztül. Sokkal kellemetlenebb volt ezeken a helyeken vakarózni. Ettől eltekintve ismét egy idilli helyen töltöttük az éjszakát, a tenger morajlása ringatott álomba bennünket.

Az esti beszélgetés egyik témája volt, hogy ezen a napon éreztük a legfáradtabbaknak magunkat. Ebből az következik, hogy nem is mi vagyunk a kemények, hanem akik egész nap bírják a strandolást. Máté nyaralási rutinja: első nap szarrá ég a napon, majd alig várja, hogy rossz idő legyen másnap.

Reggel Máté ismét futott, majd elindultunk északra, most már lassan hazafelé. Volt még 3 napunk, meg egy csomó km. Sajnos az Albán-Alpok már nem fért bele, de legalább Máténak van miért visszajönnie. Többször emlegette az út során, hogy lassítsunk, túl sok az élmény, amit fel kell dolgoznia. A terv az volt, hogy mostantól lazára vesszük, megállunk Tiranában, Shkodrában, majd Montenegrón és a Durmitoron keresztül, Bosznián át vágtatunk haza.

Tehát bementünk Tiranába, meglátogattuk az Enduro Albania bázisát, ahol a főnöktől kaptam egy ajándék pólót. Bár épp vakáción volt a családjával, ezért személyesen nem találkoztunk, facebookon keresztül kommunikáltunk.

Rövid pauza után indultunk is tovább, Máté a fővárosi káoszt is megtapasztalhatta. A végén osztotta az álláspontomat, hogy egyáltalán nem vészes, ha felveszi a helyi ritmust. Mostanra megtanulta azt is, hogy bízzon bennem, és főleg a helyismeretemben. Ilyen módon már ez is élmény volt számára. Ez után a bemelegítés után már úgy haladtunk a nagy forgalomban, mint kés a vajon, mindenkit lealáztunk.

Mivel a telefonom kamerája beázott, az egyik benzinkútnál vettem egy kiló rizst, abba csomagoltam el, navigációra már úgysem igen volt szükségem hazafelé. Néztek is a srácok a kúton, nem nagyon tudták mire vélni, minek nekem egy kiló rizs. Főleg amikor a telefont nyomkodtam bele...

Aztán következett a shkodrai kemping, amelyet egyszer Európa legjobb kempingjének tituláltam, és tartom a véleményemet, most sem csalódtam. Visszatérő vendégként üdvözöltek, ami külön jól esett, még akkor is, ha nem az arcmemória, hanem a számítógépes adatbázis segített ebben a személyzetnek. (Akik egyébként ugyanazok, mint a kezdetekkor.)

Itt már végérvényesen visszatértünk a civilizált világba, az igazi kaland véget ért, turistásan tartottunk hazafelé. Csobbantunk a tóban, és újabb challenge-ként megint kifeküdtem napozni. 5 percnél már a feladáson gondolkoztam, de meglett a 15 perc ismét, hősnek éreztem magam. Aztán kellemesen telt az este, vacsoráztunk az étteremben, és legurítottunk pár sört…

Albániával kapcsolatban záró gondolatként azt is elemezgettük, hogy itt szembetűnően másként viszonyulnak a motorosokhoz. Férfias, bátor dolognak tartják a motorozást, különösen, ha külföldről jön a túrázó, amit talán külön is respektálnak, ezért egyfajta tisztelettel állnak a bikerekhez. A közlekedésben is megadnak minden segítséget számukra.

Ennek ékes és csúfos ellenpéldáját pont egy magyar rendszámú autóstól (fekete SUV merci) tapasztaltuk, aki a határtól nem messze olyan prosztó, és életveszélyes módon előzött bennünket, ami végzetes is lehetett volna. Megdöbbentően paraszt volt, a határátkelőnél utolértük, és rá is kérdeztem, szerinte gáz volt-e, ahogy viselkedett. A válasza: szerinte rendben volt. Innen is üzenem, hát nem, te gyökér! A világ és az ország szégyenei az ilyen suttyók.

A gyorsabb úton mentünk Zabljakig, átvágva Montenegrón, nagyjából eseménytelenül telt el az idő, eltekintve pár síkvidéki szerb mazsolától, akik hosszú sorokat tartottak fel a szerpentineken. Majd a gyönyörű P14-esen krúzoltunk ámuldozva és a jó hegyi levegőt harapva a Durmitor legszebb panoráma útján Trsa-ba. Itt megálltunk egy üdvözlésre, és egy kávéra az Eko Selo Durmitorban, majd átrobogtunk a Piva-kanyonon keresztül Boszniába.

Ezzel az utolsó élménnyel, mint egy jó desszerttel folytottuk le az élményáradatot, majd az Autokamp Drinában sátoroztunk le utolsó éjszaka. Máté este zuhanyozott, ami nem volt jó döntés, hideg víz volt csak. A számlánkból kiderült, hogy 13 sört fogyasztottunk a bőséges vacsorához, de egy Úr Boszniában is Úr, nem sajnáltuk a kiadást az utolsó napon. Én meg reggel, mint a profik, forró vízben fürödtem.

A kempingben találkoztunk magyar motorosokkal is, de annyira el voltak foglalva egymással, hogy még a köszönésünket sem fogadták. Mindenkinek más a stílusa, nem kell haverkodni, de a köszönés szerintem alap kéne legyen.

Eltekintve a kb 10 km-es aszfalthiányos, rázós útszakasztól, ami egy boszniai kitérő miatt még utunkba került Tuzla felé, Horvátországon át értük el Magyarországot, hazaértünk.

Vége