Másnap reggel Máté elment futni egy órára, mivel a következő heti futóversenyére készült, szükség volt edzésre, ezt előre megbeszéltük. Így volt időm beszedni a száraz ruhákat, meghúzni a csomagtartó konzolom kilazult csavarját, és a nagyon ráérős készülődés közben kipróbáltam, hogyan működik a mobilom (video) selfie funkciója borotválkozás közben. Használható, de a visszapillantó tükör jobb. Megigazítottam a bikini vonalamat is, hiszen aznap már terveztünk emberek közé menni igaziból, mégpedig a termálfürdőbe Petran-nál. A vizünk reggel indulás előtt ismét elfogyott, ezért kicsit amatőrnek éreztem magam.

Máté reggelije a futás után fehérjeporos zabpehely rizsfehérjével, aminosavakkal fűszerezve volt, neki ez adott erőt, és mindent lebíró akaratot az aznapi kihíváshoz. Mondjuk ehetett volna többet…

Az e napi szakasz volt az egyetlen, ahol eddig nem jártam, mivel Corovode és Permet között van másik út is. Út közben megálltunk az Osumi itteni rafting beszállóhelyénél inni egy vizet. Dél körül járt az idő, az ide épített kalyiba/étterem (tavaly még nem volt itt) tulaja kissé még kótyagos volt az előző estétől. A parton sátrak is álltak a tűző napon, azt megállapíthattuk, hogy annyira nem lehet berúgni, hogy abban még emberek legyenek. Legalábbis élő emberek.

Ez a hely nagyon jól szemlélteti az erőforrások kihasználását. Egyre több turista, akiket ki kell szolgálni, ezért például karbiddal pecáznak. Azaz robbantanak. Ami ugyan tilos, de Albániában a tiltásokat általában másképp értelmezik. Ez esetben például; éjszaka lehet (hallottam is egy bumm-ot előző éjszaka fél három tájban).

Hiba volt víz nélkül nekivágni, mert Mátét elhagyta az ereje, legalábbis mentálisan. Minél előbb ki akart érni (offroad volt). Megálltunk egy szénégető tanyánál, ott kértem vizet, de ő durcásan elutasította először, mondván, hogy kockázatos forrásvizet inni. Ezen én kaptam fel a vizet, a szénégetők csodálkozva nézték, miafaszon vitázunk. Aztán Máté mégiscsak ivott, és béke lett.

Azért is volt feszült, mert a V-strom túl alacsonynak bizonyult az akadálypályán, felakadt a köveken néhol. Szóval volt baj, de nem sok. Én is féltettem Mátét, láttam, hogy ez tényleg nem az ő motorjának való terep, de mindenen átjött utánam. A szénégetőktől továbbmenő szakasz már tényleg durva volt, viszont találtam forrást, és vadszilvát is. Máté még mindig bírta röhögés nélkül.

Az utolsó, már szinte sima szakaszon szembe jött velünk egy német rendszámos Defender, akinek intettünk, de nem jutott eszembe szólni neki, hogy esetleg kicsit meredek lesz a pálya neki. Merthogy utánfutója is volt. Csak reméltem, hogy tudja mit vállalt. Újabb okossággal bővült tudásom tárháza, mégpedig, ha egy elhagyatott vidéken tehénszart találsz, az kb 5 km távolságot jelent az emberlakta helytől. Megfigyeléseim szerint a tehenek messzebb nem kóborolnak az istállótól. Vagy ők is el vannak veszve, mint te… Jusson eszedbe ez, ha épp feladnád, de tehénszarba botlasz.

Aztán a küzdelem után kiértünk az aszfaltra, de meg kellett ígérnem, hogy nem lesz több offroad. Hosszú egyenesek következtek, kisimultak az idegek is.

Kelcyre-ben megálltunk pénzt váltani, és beültünk az egyik étterembe. Valamilyen okból zárva volt a kávéárus és a legközelebbi üzlet is, a helyiek mutattak másikat, ahol tudtam vásárolni. Pont a készülő grill csirkék mellett foglaltunk helyet, gusztusunk is támadt rá. Hívtuk a tulajt, de ő inkább helyi ételeket ajánlott, mi pedig belementünk. Sorban hozta a finomságokat, én meg faltam, még az ételfotózás is majdnem kimaradt. Figyelte a tevékenységet, de nem bírta ki, hogy ne jegyezze meg, ez nem fast food étterem… Még egy plakettot is mutatott, olyan oklevél félét, miszerint ez egy slow food étterem, hogy értsem mit akar mondani. Tehát ne zabáljak! Persze, de hát éhes voltam. Desszertnek dinnyét és cseresznye dzsemet kaptunk. Amikor végeztünk, konstatáltuk, hogy egyik fogásban sem volt hús… Feltettem tölteni a powerbankomat, és kértünk tőle vizet is, amellyel feltöltöttük az üres palackjainkat. Aztán elmentünk még egy kört vásárolni.

Innen már nem volt messze a termálfürdő. Áztattuk magunkat egy kicsit, Máté fotózgatott, én meg egy helyivel diskuráltam, aki épp pecázott a folyóban. Sok okosságot nem tudtam meg tőle. Aztán a rövid relax után visszamentünk a motorokhoz, ahol kiderült, hogy a V-strom mekkora puncimágnes, Mátét lerohanták a csajok, fotózkodni akartak vele, és a motorjával. Mátéra mondjuk egyébként is ragadnak a csajok, a motor talán csak egy jó apropó volt. Persze nekem meg pont lemerült a fénygépem, amivel megörökíthettem volna a pillanatot.

Következő táborhelyünk is itt volt a közelben, ismét egy folyó, a Vjosa medrében. Egy nagy placcon táboroztunk le, abban a végében, ahová nemigen mennek ki még a terepjárósok sem a mély homok miatt. Ezt a helyet mások is ismerik, de a mi zugunk jó távol volt a két autóstól. Az egyik egy Land Rover, a másik egy személyautó volt. Figyeltük is a lejövetelét, nehezen tudtuk elképzelni, hogy felfelé is sikerülni fog neki. A part szokatlanul szemetes volt, mintha a víz elsodort volna egy cipőboltot, tele volt papucsokkal, cipőkkel. Sosem láttam még ilyennek.

Felmerült, hogy melyik volt az eddigi legklasszabb táborhelyünk, de nem tudtuk eldönteni a kérdést. Ezen az estén Máté készítette a vacsorát, először kicsit sajnáltam az ehhez felhasznált vörösbort, de minden kételyem elmúlt a kész étel megkóstolásakor. Igen jól sikerült a tonhalas-szárított húsos tészta.

Másnap reggel Máté ismét elment futni, tehát nekem volt időm pecázni. Fogtam is sorban a halakat (domolykó), így nem volt izgi, meg is untam kis idő múlva. Nem voltak nagyok, mindet visszaengedtem. Erre az esetre (vagy ha nem fognék semmit) vettem előző nap halkonzervet, azt reggeliztem. Persze ez csak a B terv volt, kora reggel még halsütésre készültem.

Így, hogy volt kapás, már lusta voltam pisztrángos helyet keresni, de a pecát meguntam. Inkább elszórakoztattam magam hínárhajjal, meg hasonlókkal, miközben Mátéra vártam.

Aztán végre megjött, mesélte, hogy pásztorkutyák is kergették, errefelé nem biztonságos ebből a szempontból a környék. Én meg nagy bénaságomban beleakadtam a saját (rosszul) elcsomagolt horgomba, amin akkorát rántottam, hogy elszakadt a damil is. Tövig ment az ujjamba. Na fasza, próbáltam kifelé tolni a húsból (ahogy kéne), de nem sikerült, ezért megkértem Mátét, hogy tépje ki. Mondta, mindjárt, csak elmegy ragtapaszért. Értettem a célzást, nekem kellett csinálnom. Szerencsésen megúsztam, sok horgász köt ki a sebészeten hasonló balesetek miatt. Jól sikerült a műtét, 3 nap alatt teljesen begyógyult a kis seb.

A tengerpartra igyekeztünk, hogy legyen már az is a programban. Elmentünk Gjirokaster, majd a Kék-szem forrás mellett, és Sarandénál felkanyarodtunk az SH8-asra. Nem volt túl hosszú etap, de Albániában mindig alacsonyabb átlagsebességekkel kell számolni. Plusz a megállók, mert látnivaló van bőven. Én a Gjipe kanyonnál szerettem volna táborozni, de az oda vezető út utolsó 1,5 km-e durvábbnak bizonyult, mint amit a V-strom kibírt volna. Így kerestünk másik kempinget a tengerparton.

Visszatértünk a civilizációba, volt zuhanyzó, wc, étteremben ettünk. Nekem speciel nem tetszett, az éttermek is olasz meg görög kajákat kínálnak, dübörög az ipari turizmus. A kempingben összebarátkoztam a szomszéd lengyel családdal, adtam nekik pár tippet, ahová az ő autójukkal, és gyerekkel is érdemes elmenni. Elmesélték, mennyire utálják a honfitársaikat a nyaralóhelyeken, mert nagyképűek és csóróskodnak. Hmm, ez talán nem csak a lengyelek problémája…