Másnap csomagolás és indulás, ehhez nehezítő körülményként pedig az előző esti vihar maradékaként némi szél, és időnként vízszintesen hulló eső, de legalább megtanultam összecsomagolni a sátram úgy is, hogy az a folyamat közben végig a levegőben tartózkodik.

Tallinba megérkezvén először megnéztük honnan indul majd a komp, aztán tudván hogy a nagy víz túloldalán milyen árak várhatók, tankoltunk. A motorokba is, és az időközben jelentősen megcsappant bioetanol-készleteinket is feltöltöttük a közelben megtalálható lerakatok egyikében. Maga a kompút nem volt nagy szám, motorok leparkol, spaniferekkel rögzít, aztán a fedélközben ténferegtünk egy sort, aminek az eredménye a készletek egy új memóriakártyával és némi sörrel történő gyarapodása lett. Ezután még bambultunk kicsit a fedélzeten, aztán el is értük Helsinkit.

Időközben megszületett a terv, hogy ezt az estét a Helsinkitől nem messze lévő Bodom tó partján fogjuk tölteni, a Children of Bodom zenekar névadó tavánál (mindketten nagy fanok vagyunk, aki ismeri az együttest és a név eredetét abban felmerülhet, hogy ez egy elég agyalágyult ötlet, de kétszer csak nem csap ugyanoda a ménkű). Ha érdekel a sztori, katt a lenti képre!

Itt esett meg először a túra során, hogy fizetnünk kellett a szállásért. Ugyanis lévén elég ismert és kedvelt nyaralóövezet az rész, nem nagyon találtunk kellően félreeső nyugodt körülmények között elég helyet a sátraknak és a motoroknak.

Pedig a „le az útról, be az erdőbe, át az árkon, bele a mocsárba” stílus előpattintásától sem riadtunk vissza, volt is vagy két óra, amíg ezek után mindenhonnan kivonszoltunk mindent és visszakeveredtünk az útra.

Másnap volt az első olyan nap, amikor először tudtunk komolyabban fázni, egyrészt volt pár esős részt követő menetszélben száradás, másrészt a hőmérséklet is itt volt először tartósan 10 °C alatt. Összességében a teljes túrát figyelembe véve szerencsénk volt az időjárással, messze nem az elázva didergés volt a jellemző létezési formánk, talán három vagy négy olyan szakasz, vagy nap volt, amikor kicsit jobban kellett szorítani a fogakat. Az időjárásnak azt a tulajdonságát, hogy viszonylag gyorsan és széles skálán képes változni, teljes mértékben megtapasztaltuk.

Visszakanyarodva a történet aktuális állásához, az aznap második felét, és az éjszakát Tomi nagynénjénél és a párjánál töltöttük. Szaunázgatás, vacsora és családi traccsparti volt a program, amelyek közben én a főleg a saját gondolataimmal voltam elfoglalva. Lévén finnül folyt a társalgás, és bár mondják ezt a nyelvrokonság dolgot, de pár óra autodidakta módon végzett nyelvtanulás kevésnek bizonyult a társalgási szint eléréshez. Bár valóban vannak hasonló szavak, a vér például finnül „veri” a szarv „sarvi” a víz „vesi” a hal pedig „kala”.

Másnap nagy út várt ránk, a következő célunk már egy a Lappföldön lévő Posiotól nem messze fekvő nyaraló volt, ahol a következő szűk egy hetet terveztük tölteni Tomi nagyszüleinek a társaságában. Lappföldet elérve feltűntek a rénszarvasok jelenlétére figyelmeztető táblák az utak mentén. Ezek valós veszélyre figyelmeztetik a közlekedőket, ugyanis nagyon nagy számban élnek errefelé rénszarvasok, akik ráadásul egyáltalán nem tartanak attól, hogy az úton, vagy az út mellett kolbászolgassanak. A hirtelen és indokolatlan irányba történő irányváltások, kiugrások sem hiányoznak a szabadidős tevékenységeik közül, úgyhogy érdemes figyelni.

Az utolsó pár kilométeren volt is egy kicsit necces szituáció, a nap már elég alacsonyan járt, viszont nagyon erősen sütött, amiből kifolyólag a környező fák árnyékai nagyon hosszúra nyúltak az úton és nagy kontraszt volt az árnyékos és napos felületek között. Egy kisebb csapat rénszarvas pedig pont egy ilyen nagyobb árnyékos részen tanyázott az aszfalton, mi pedig csak viszonylag későn vettük észre őket, de szerencsére inkább nyugis tempóban haladtunk és a tájat csodáltuk, úgyhogy nem nyitott ki a pereces bódé.

Az itt töltött pár nap maga volt a béke és nyugalom, kijártunk a környékbeli tavakhoz túrázni és horgászni. Elég sokat voltunk távol a nyaralótól, a motorokat minimális kempingcuccal felszerelve jártuk a környéket, pár helyen tábort verve. Onnan csillagtúra-szerűen felfedezve a környező részeket és meghorgászva az éppen utunkba eső tavakat.

Szerencsénk volt a halak étvágyát illetően is, csukákból és sügerekből fogtunk annyit, hogy helyben frissen is tudtunk magunknak sütni és „hazavinni” is tudtunk belőle Tomi nagyszüleinek füstölésre és fagyasztásra (isteni eledel volt mind az ott frissiben sült hal, mind az, amit visszavittünk a nyaralóhoz és megfüstöltünk).

Az itteni penzum letelte után Rovaniemi felé vettük az irányt, aztán megálltunk egy gyors vizitre Napapiiriben, azaz Mikulásfalván a sarkkörnél. Tovább haladva észak felé nemsokára csapatunk egy plusz fővel bővült, Jussival, Tomi egyik finn cimborájával. Az ezt követő napon jött el időjárás tekintetében a második mélypont, 3-4 órát motoroztunk szakadó esőben és 5-6 fokban egy földúton, ami Inari felé vezetett. Az eső végére úgy néztünk ki, hogy amikor végre találtunk a semmi közepén egy kávézót, annak tulaja a kiszolgálás közben finoman érdeklődött afelől, hogy mi volna a véleményünk a kávéink kint történő elfogyasztását illetően.

Hajlottunk az egyezségre és a szerencsénk kereke is elkezdett újra forogni, ugyanis mire végeztünk a kávékkal nagyjából el is állt az eső és elkezdett úgy kinézni a dolog, hogy talán még a nap is kisüthet. Ettől függetlenül a menetszélben száradás továbbra sem tűnt egy termál-wellness élménynek, de a tudat, hogy a sátor, a váltóruhák és a hálózsák vízhatlan helyen van, tartotta az eljövendő időkbe vetett bizalmat.

Másnap elértük Inarit, ahol feltöltöttük a készleteinket, felkészülve arra, hogy a norvég árszínvonal még a finnt is jelentősen meghaladja majd. Sikerült viszonylag korrekt bevásárlást kanyarítani, még fél évvel a túra után is kerültek elő itthon mindenféle finn feliratú kaják. Bevásárlás után egy gyors tankolás, aztán irány a határ.

Finnországot Karigasnieminél hagytuk el, és innen norvég földön folytattuk utunkat. Az első Norvégiában töltött esténken jött el az a momentum, hogy az este érdeklődés hiányában teljesen elmaradt. Azaz a nap már nem bukott le a horizont alá, csak megközelítette azt, aztán ismét felfelé ívelő pályára állt. Ezen a ponton nyilallt belém a felismerés, hogy milyen ostoba is voltam, amikor még itthon azon agyaltam, hogy vajon fogunk-e látni sarki fényt éjszakánként. Azzal tisztában voltam, hogy ennek inkább télen van divatja, de eleinte nem esett le, hogy ez elsősorban nem a Földet elérő napszél intenzitásának gyengülése miatt van, hanem egyszerűen azért, mert nyáron nincs éjszaka, amennyiben éjszaka alatt a nap sötétségbe burkolódzó periódusát értjük. Tehát ha van is sarki fény, az tuti nem látható.