English
Bursától autópálya minőségű utakon haladtunk tovább Erdinccsel, néhol akadályozta csak a haladást útépítés. A célunk egy félsziget volt, a barátom meg akarta mutatni a legjobb helyeket, és mondhatom, nem csalódtam ezúttal sem. Felmotoroztunk egy kis hegyi faluba, amely kedvelt fotós és turista célpont, egy igazi gyöngyszem, 2014 óta a világörökség része. Gyakran forgatnak itt filmeket is, olyan skanzenféle település, amely jól konzerválta az oszmán idők hangulatát.
Sok program várja itt a turistákat, gyakran rendeznek fesztiválokat, mindenfelé árusok kínálgatják a portékáikat. Bóklásztunk egy órát, ez alatt sikerült bejárni a falucskát. Európai turistával itt is csak elvétve lehet találkozni, én egyet sem láttam. Ahogy említettem, jellemzően törökök, vagy gazdag arab országokból érkezők a látogatói a Márvány-tenger környéki nevezetességeknek. Egy étteremben meg is ebédeltünk, én helyben készített tésztába csomagolt húsgombóckákat választottam. Nem volt rossz, de inkább a feeling ami bejött.
Erdek volt az aznapi úti cél, a központjában megálltunk egy rövid pihenőre, Erdinc hús, én matrica után néztem. A papírboltba irányítottak, mint máskor. Ott a pulthoz lépve mondtam volna is, hogy mit szeretnék, de az eladó fiú félbeszakított. „Hejj, ismerlek, Te vagy a motoros Magyarországról a kutyával! Én is motorozom, az interneten halottam rólad.” Lefagytam egy kicsit, végül is egy kisváros mellékutcájának a papírboltjában álltam, ez olyan mintha az utcán ismert volna fel. Mint kiderült, a török motorosok között igen népszerűek voltunk Brigivel, több út közben készült „lesifotót” kaptam utólag, mint eddig összesen. Tehát országszerte ismertek voltunk. Viszont sajnos ettől még nem kaptam matricát… Itt a kisváros központi terén megfigyeltem még egy érdekes dolgot. A tér fel volt lobogózva az egyik (a három közül) legnépszerűbb focicsapat zászlóival, a téren pedig egy kamion parkolt, ami az oldalát lenyitva tulajdonképpen mez-, és emléktárgy boltként üzemelt. Szólt a zene, gondolom a csapat indulói, dalai. Nem emlékszem melyik gárda kitelepülése volt, de nem is lényeges, a meglepő, hogy van ilyen „roadshow”, és elég népszerű is a kezdeményezés.
A bevásárlás, majd kis keresgélés után találtunk kempinget is. Az első helyen elég unszimpatikus volt a tulaj, elkezdett matekozni, mennyi pénzt kérjen tőlünk. Amit mondott, soknak találtam, ezért a szomszédba mentünk. Ez a félsziget engem Korzikára emlékeztetett a sziklás tengerpartjával és a naplementével. Ismét helyiek között voltunk, inkább az alsó középosztály töltötte itt vakációját. A vizesblokk hagyott némi kívánnivalót maga után, de a miliő kárpótolt ezért.
Este ismét grill vacsorát csináltunk, és megbeszéltük mi legyen a másnapi cél. Trója is szerepelt a kínálatban, de Erdinc megerősített abban, hogy romokat is csupán nyomokban látni, ásatási terület, ahol kizárt, hogy sokkot kapjak a vizuális élménytől. Jó lett volna délre kanyarodva Izmir felé venni az utat, de annyi időnk sajnos nem volt, így bőven maradt még felfedeznivaló. Trója történelmi helyszíne helyett megnéztük inkább a falovat Canakkaléban. Ez legalább látványos, ha nem megy túl közel az ember, fel sem tűnik, hogy filmdíszlet. Merthogy a bradpittes hollywoodi adaptációban használták, és az alkotók ajándékaként áll pár éve a Dardanellák partján egy kikötőben. Fényképezkedni vele nem is olyan egyszerű a méretei, és persze a sok konkurens turista miatt.
A rövid megálló után továbbálltunk, el kellett érnünk a kompot Bozcaadaba. Itt még Erdinc sem járt, tehát ez számára szakmai felderítő út volt. Bozcaada egy kis sziget a partokhoz nagyon közel, az egyik a kevés közül, amit sikerült visszavenni a görögöktől. Motoroztunk a sziget belseje felé egy keveset, és sikerült összefutnunk egy elmebeteg kamionsofőrrel, aki 2 m-re ráállt Erdincre, aki előtt pedig egy másik kamion haladt. A ritka forgalom ellenére a szűk úton elég nehezen sikerült kiverekednünk magunkat a szituból, forrt bennem a düh, ilyen durván bunkó sofőrrel még nem találkoztam. Konkrétan féltettem a társam életét. Aztán végre másfelé haladtak tovább, és élvezhettük a tájat, a hangulatot. Különleges élmény volt az eltelt napok után az ittlét, és ez volt az a hely, ahol szívesen maradtam volna még egy pár napot (egy helyben). Szinte csak fiatalok járnak ide, klassz mediterrán szigetecske, egy kicsit talán görögös is, de nem a klisék szerint.
A kemping hippis-szörfös stílusú volt, de hullámok, és Woodstock feeling nélkül. Kicsit elhamarkodtuk a döntést a sátrak leverésekor, egy-egy foghíjra telepedtünk be, tiszta fesztiválhangulata volt.
Ettől függetlenül nekem nagyon tetszett az egész. Még a városkában vettem helyi bort is egy borkereskedésben, nem volt rossz, de ha majd a (jó) magyar borokhoz hasonlót találok, szólok…
Brigire a borüzlet mellett is rájött a pánik, pedig itt egyetlen lefátyolozott nő sem kísértett, ez a hely túl modern lehet számukra. Egy hentesbolt is volt ott, talán a faggyús birkahús szaga miatt, ami szokatlan lehetett neki. Hiába agyaltam, nem találtam magyarázatot a viselkedésére.
Kicsit sajnáltam, hogy nem maradhattunk tovább, de a közös visszaútra is kellett időt hagynunk. Erdinc ugyanis eldöntötte kis rábeszélés után, hogy velem tart hazafelé, Magyarországra. Csak előbb kicseréli a motorját az időközben elkészült VFR-jére. Ehhez viszont vissza kellett mennie Isztambulba. Megbeszéltük, hogy a török-bulgár határon találkozunk majd újból. Bozcaada után tehát elváltak útjaink, Ő a gyorsabb sztrádákat követte, én ráérősen motoroztam tovább Rodostó felé, kihagyva a Gallipoli (félsziget) nem túl sok látványosságát. Sarköytől nagyon izgalmas volt az út, néhol kopár sziklafalak alatt-mellett, néha magasan a hegyoldalakban, végig a tenger mentén. Nagyon észnél kellett lenni, az aszfalt nem volt túl jó állapotban, korlát semmi, kanyar bőven. Ez kb. egy 20 km-es szakasz volt, motoros szempontból igen emlékezetes, egyúttal látványos is.
Rodostóba megérkezvén nem volt nehéz megtalálni a Rákóczi-múzeumot, a tengerparti fő út egyik háza. Pont olyan, mint a többi, ha nem lenne rajta emléktábla, semmi nem különböztetné meg. Na jó, a székely kapu igen. Zárás előtt 15 perccel értem oda, és számítottam a magyar múzeumőr jóindulatára kutyaügyben. Vigyázott is Brigire, amíg bejártam a házat. Mivel csak egy lakóépület, ami igazából ebédlőpalotája volt a fejedelemnek, senkit ne érjen csalódás, nem egy vaszizdasz. Tehát itt majszolta bajsza alatt a töltött káposztát Rákóczi apánk a szabadságharc bukása után, száműzetésben. Ma pedig a Rákóczi Múzeumnak ad otthont. A tárlat nem nyűgözött le, a belépővel együtt jár egy képeslap is. Talán a 80-as években túl nagy tételt rendeltek egy alkalommal, és még maradt belőle. Inkább kegyhely maga a múzeum, mivel azonban nem túl sok magyar vonatkozású történelmi emlék található errefelé, a meglátogatása kötelező.
Nem volt kedvem kempinget keresni, ezért elindultam északra a másnapi Erdinccsel megbeszélt találkozópont felé. A Márvány-tenger északi partja zsúfolt, poros, semmi kedvem nem volt a már megtapasztalt élményhez. Csak húztam a gázt, volt még pár órám napnyugtáig szállást keresni. Iszonyatos oldalszélben mentem sokáig, és mivel arra koncentráltam, hogy az úttesten maradjak, egyszer csak azt vettem észre, hogy mindjárt a határnál vagyok.
Lakott település már nem volt több, úgyhogy letérve az útról kerestem egy alkalmas táborhelyet. Találtam is megfelelőt, csak épp egy csomó üvegszilánk is volt ott szanaszét szórva. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Lassan egy birkanyáj közeledett, velük a pásztorok és egy vézna kutya. Reflexszerűen kérdeztem, beszélnek-e angolul, erre jött a válasz, hogy igen. Majdnem leültem meglepetésemben, de persze hamar kiderült, hogy a yes volt a négy szó közül az egyik, amit ismert emberünk, de ahogy én is szoktam mondani; önbizalom, fél siker, tehát méltányoltam a segítőkészségét. Amúgy meg a világ számos nyelvén (így törökül is) perfektül tudok mutogatni, megértettük egymást. De legalábbis annyit megfejtettem, hogy ez a hely, amit kinéztem magamnak, egy népszerű kilátópont, amit rendszeresen látogatnak a helyi suhancok, itt berúgnak, szétdobálják az üvegeket, aztán mennek a diszkóba vagy mittudomén. Inkább Brigi tappancsai miatt aggódtam, nehogy bóklászás közben belelépjen egy üvegdarabba.
Nagyon ráérősen készülődtem másnap reggel, a határ már csak egy köpésnyire volt. Főztem egy teát, elszívtam egy cigarettát, és két friss levegőt. Megbámultam a tavat is, jót lehetett volna off-roadozni, ha nincs velem a kis majompótló.
Az Erdinccsel megbeszélt időpontig még órák voltak hátra. Amikor végre elindultam, nagyjából Ő is akkor startolhatott a VFR-rel Isztambulból. Gondoltam, majd beülök egy kávézóba, és ott eltelik az idő. A számításom nem jött be, már csak a határátkelő volt, sem benzinkút, sem település, sem kávézó, semmi. Így beletankolni sem tudtam a megmaradt líráimat a Tenerébe. Visszafordulni nem akartam, ezért lepihentem egy árnyékos helyen, közvetlenül a török oldali iroda mellett. A határőrök nagyon kedvesek voltak, beengedtek a zárt területre is, ahol egy padon ücsöröghettem. Én teával kínáltam őket, viszonozva a jóindulatukat. Meglepődtek egy kicsit.
Várakozás közben végignézhettem a Mongol Rally résztvevőinek egyik belépési hullámát, ez az autós kalandtúra Angliából indul, a cél pedig Mongólia. Mindenféle szakadt autókkal teszik meg ezt a távot, hazafelé pedig az ócska technikákat hátrahagyva repülnek, igazi fapados flúgos futam. Egy-két autó személyzetével cimboráltunk egy keveset, persze őket (is) elsősorban Brigi érdekelte, többen fotózkodtak vele.
