English
Sagresben ismét egy klassz tengerparti kempingben szálltunk meg, és sokadjára elátkoztam a tesztsátrat, amit magammal hoztam az útra. Ez egy „felfújható” szerkezet, ezzel együtt pedig nem öntartó. Tehát az alsó rész kifeszítése nélkül a sátor nem áll meg. Portugáliában, a homokban persze nem maradtak bent a sátorvasak, később pedig Spanyolban a köves talajba meg nem lehetett szúrni azokat. A sátorról később olvashattok egy részletes tesztet is.
Üggyel-bajjal letáboroztam, a kemping itt is tele volt fiatalokkal, persze itt is sok szörfös gyűlt össze mindenféle nációból. Innen már nem volt messze Faro, ahol tavalyi utam során a motoros klubházban megszálltam. Most nem terveztem náluk éjszakázni, de Faro (és a klub) mellett nem lehet csak úgy elmenni. Ha két héttel korábban érkezem, belecsöppenhettem volna egy óriási buliba, ugyanis az ez évi találkozón több mint 30 ezren vettek részt. A Moto Clube de Faro Európa legnagyobb létszámú motoros klubja, az eltelt évtizedekben igencsak kinőtte magát. A város is büszke rájuk, hiszen a klubház utcájában egy nagy körforgalom ékessége a kőből kirakott „Faro: The Capital of Biker’s” felirat.
Beugrottam hát egy italra, emlékeztek ránk, persze inkább Brigire. Egy holland motoros párral trécseltünk kicsit, lőttem pár fotót, és igyekeztem tovább, pedig még ebéd meghívást is kaptam. De én még aznap szerettem volna elérni Gibraltárt. Spanyolországba ismét kompoztunk, a Rio Guadiana-n, a határfolyón kellett átkelnünk. Az első portugáliai tapasztalat után már magabiztosan mentem jegyet venni. Brigit poggyásznak minősítették, külön díjat sem számoltak fel.
Végre spanyol földön voltunk. Az autoviára érve azt vettem észre, hogy nagyon szélesen mosolygok valamiért. Az extra boldogsághormont talán az okozta, hogy innentől az úttestet elválasztó sávban végig virágos bokrok kísérték az aszfaltcsíkot. Nyíló, illatozó virágok!
Sevilláig muszáj volt elmennem, ha délnek akartam fordulni Gibraltár felé. Tavaly nem mentünk be, mert féltettem Brigit az agresszív majmoktól, de egy Triumph nyergében nem mehettem el csak úgy mellette, elhatároztam a vizitet. Sevillában nem is terveztem megállót, de túl hosszúra nyúlt az út, fáradt is voltam. A városon áthaladva az út másik oldalán egy motoros csoportosulás tűnt fel, integettem nekik, ők lelkesen visszajeleztek. Megfordultam hát, és amikor odaértem hozzájuk, láttam, hogy a sevillai Harley Davidson tesztnapjára kitelepült motorosokkal futottam össze, akik az Aréna előtt rendezték be a kiállítóterüket. Dög meleg volt, Brigit megitattam és fogadtuk az alkalmi rajongók üdvözlését. Nem nagyon illettünk a képbe a Triumph-fal, és nem is nagyon beszéltek angolul.
Volt ott egy kis ember is, akiről először azt gondoltam őrült, vérben forgó szemekkel nyomta nekem a szöveget. Kiderült, hogy csak enyhén be van baszva, ajánlgatta, hogy aludjak nála, 500 méterre lakik. Ő Joachim, nemzetközi freebiker és motoros testvériség meg ilyenek. Eleinte hárítottam, hogy találkozóm van egy barátommal, de átgondoltam a dolgot és úgy döntöttem, hogy megbízom benne, illetve abban, hogy bármilyen felmerülő kellemetlen szituációból kivágom majd magam.
Joachim tényleg 500 méterre onnan lakott a belvárosban, egy 10 emeletes ház (nem panel) 5. emeletén egy 4 szobás lakásban. A motorja egy 32 éves Moto Guzzi volt, korának megfelelő állapotban.
Ez utóbbit vendéglátómról is elmondhatom, ritkuló ősz haj, pocak. A következő napokban betekintést nyerhettem, a freebikerség miből is áll szerinte. Nagyjából a lényeges pontok: ha még fel tudsz ülni a motorodra, nem vagy túl részeg ahhoz, hogy motorozz. A közlekedési lámpában a piros csak egy szép szín, semmire nem kötelez. Minden katalán motoros köcsög. Ők ugyanis, ha meglátnak szemben egy másik motorost, a középső ujjukat mutatják, ez közismerten nem a baráti üdvözlés nemzetközi jele. Nos, ezekkel a pontokkal nem tudtam azonosulni. Viszont olyan önzetlen baráti vendéglátásban volt részem, amely sokak számára rendkívülinek tűnhet. Befogadott a lakásába (kutyástul), és az alatt a pár nap alatt, amíg ott voltam, elvárta, hogy otthon is érezzem magam. A szó szoros értelmében. Nekem ez nem esett nehezemre, mert hasonlóan gondolkodom a barátságról, a vendéglátásról.
Rábeszélt, hogy maradjak még két napot, és még aznap este elvitt egy helyi motoros klub, az El Myzil bulijába, ahol a fellépő zenekar direkt a tiszteletünkre játszott el egy számot, és kaptam egy klubos pólót is ajándékba. Olyan díszvendégfélék lettünk, Brigit eleinte hajkurásztam a tömegben, de letettem róla később, mindenki finom falatokkal etette, nem bírt ellenállni a kísértésnek. Aztán mikor jóllakott, elterpeszkedett egy fotelban. Próbáltam visszafogni a sörfogyasztásomat, de nem voltam józan, amikor hazafurikáztunk.
Másnap együtt bejártuk a várost Joachimmal, de csak délután lehetett kimozdulni a lakásból a hőség miatt. Sevillában jegyzik eddig az Európában valaha mért legmagasabb hőmérsékletet, 47.2 fokot (2013). Nagy szerencsémre Joachim büszke lokálpatrióta is volt, aki sokat is tudott a városáról, megmutatta a Plaza de Espanát, a Giraldát, az Alcazart, mindenhová elvitt, amit látni érdemes Sevillában.
Este elmentünk egy flamenco show-ra is. A flamencóról végérvényesen eldöntöttem, hogy nem tetszik nekem. Láttam már ilyet, nem vitatom, hogy van művészi értéke, de valójában emberek ordítoznak fejhangon, egy nő meg idegesen táncol.
Utolsó ott töltött napomon segítettem kitakarítani a lakást a kínai albérlői után (Joachim ebből élt), amiért felajánlott 30 eurót. Nem akartam elfogadni a pénzt, de ő erősködött és érvelt, végül kiegyeztünk abban, hogy egy tank benzint ad.
Volt közös témánk is, pl a Motoclube de Faro utolsó találkozója és az élet nagy kérdései persze. (Sör, nők, motorok.) Joachim vadászik a hozzám hasonló utazókra, szép gyűjteménye volt már a nála járt motorosoktól begyűjtött zászlókból és más emléktárgyakból. A hűtőjére az én matricám is felkerült, és megígértem, hogy küldök neki magyar nemzeti színű lobogót is.
Utolsó nap elkísért egy darabig, még meglátogattunk a Guadalquivir folyó partján egy japán emlékművet is. Ez egy történelmi küldetésnek, Hasekura Tsunenaga szamuráj látogatásának állít emléket. Őt tartják az első japán nagykövetnek, egyben az első japán diplomata volt, aki spanyol földre lépett 1614-ben, pont itt. Nem kis utat tettek meg, először Amerikában járt a delegáció, majd az európai kontinensen Spanyolországban, Franciaországban és Olaszországban is tárgyaltak a kereskedelmi megállapodásokról, a Vatikánban pedig a kereszténység terjesztésének japán vonatkozásairól. A küldetés nem hozott sikert, Japán ezután 200 évre elszigetelődött, az első (következő) nagykövetsége Európába 1862-ben látogatott csak (utazó nagykövetségekre kell gondolni.) A japán diplomaták pedig meglepődtek, amikor Hasekuráról említést tettek az európaiak, Japánban feledésbe merült a neve.
Az emlékmű és a komp melletti csehóban egy agyagkorsóból vizet lehetett inni (persze ingyen), az egyéb folyadékfogyasztást kellett csak kifizetni. Kipróbáltam, miután megmutatták mi a technikája. Ilyesmit eddig csak Maliban láttam, hogy a szomjas emberekről ily módon gondoskodtak.
Elbúcsúztunk végül Joachimmal egy ebéd után, ahol utolsó felvonásként megmutatta nekem, hogyan kell a kaktusz termését ügyesen meghámozni. Később használtam is a tapasztalatot. Három napos pihenő után indultam hát tovább, a tervezett út felén már túl voltam, legalábbis kilométerben. Jerezen csak átrobogtam. A Spanyolország jelképévé vált Osborne bikákról csináltam egy fotót az egyik körforgalomban, és indultunk Cadiz felé, az aznapi célom már Gibraltár volt.
