English
A Balkán, de különösen Albánia számomra az egyik legérdekesebb hely a világon, ráadásul közel is van. Az elmúlt évben azonban nem sikerült eljutnom oda. És nagyon hiányzott…
A vágy ötletet szült, amiből terv kovácsolódott, persze olyan esetleges, ahogy szokott. Igazából ezúttal szerettem volna egy csapatot szervezni, volt is érdeklődés, de végül csak egy társat találtam: Krisztiánt. Viszont ezúttal egy kicsit távolabbra is elkalandoztam.
Sibenikben a Yamaha Austria élmény hétvégéjén a két nap endúrózástól még a kisujjamban is izomlázam volt, a várt „fotel érzés” az XTZ-n kicsit másképp alakult, minden tagom sajgott. Egy egész napom volt, hogy átszelve Boszniát Focába érjek, ahol a találkozót beszéltük meg a leendő útitársammal.
(A lenti képre kattintva olvasható a beszámoló.)
Krisztiánt a 2014-es Bamako startnál ismertem meg, ahová érdeklődőként látogattam ki, akkor egy Honda Dominatorral vágott neki az afrikai kalandnak. Ő szólított le, kérdezte, tudok-e valahol a közelben egy motoros boltot, ahol vehetne téli kesztyűt… Elképedtem, hogy miért épp a rajtnál jut az eszébe valakinek, hogy hiányos a felszerelése, de ugyanakkor szimpatikussá is vált a szememben. Adtam neki tippet, hol pótolhatja indulás után a kesztyűt, és próbáltam közvetíteni közte és az egyetlen angol motoros között, aki szintén „lábon” tervezte megtenni a teljes utat (ahogy illik) egy leharcolt Transalppal. (Angliából a starthoz is végig motorozott.) Aztán kiderült, hogy Krisztiánnak van nagyobb problémája is, mivel a Dominator eldőlt, és eltört a kuplungkarja… Ezen már én nem tudtam segíteni, de Mező Jani a Motorrevü főszerkesztője kihúzta a csávából. Így viszont akkora időhátrányba került, aminek okán kénytelen volt mégis szállítást igénybe venni Genováig. Egy haverja vitte le mikrobusszal őt és a motort Olaszországig. Ebben az évben a január végi rajt kemény havazást, és hófúvást hozott, végül csak az angol biker abszolválta a teljes távot, igaz Szlovéniában állítólag 7-szer esett el az autópályán. Respect.
Aztán Krisztián megpróbáltatásai folytatódtak Afrikában, ugyanis a második napon egy másik motorossal ütközve eltört a lábfeje. Itt is bebizonyosodott, hogy nem egy feladós típus, miután a belga orvosi csapat felállította a diagnózist, úgy döntött, hogy nem veszi le az endúrós csizmát, és így tette meg a hátralévő majd 6000 km-t. Kemény. Hazafelé pedig egy autót vezetett, mire orvos látta, már összeforrt a csont. De ez egy külön történet. Számomra bemutatkozásként épp elég volt, nem tudtam milyen kihívások elé nézünk majd ketten, de nem voltak kétségeim afelől, hogy közösen bármilyen problémát meg tudunk oldani, ha úgy adódik.
Tehát Focát vettem célba a kellemes őszi időben (október eleje volt). Boszniába érve lusta voltam eurót váltani, de nem is volt rá szükség, a bosnyák kutakon általában elfogadják a közös valutát is. Ha nem muszáj, nem szeretek váltogatni, tele van a fiókom megmaradt pénzekkel, nem mindig sikerül eltankolni minden felváltott zsetont. És persze rendre ott is maradnak a fiókban, most is hozhattam volna magammal kunát, dínárt. Sok persze nincs, de talán egy tank benzin összejött volna belőlük.
Egy darabig a Neretva völgyén haladtam felfelé északra, majd Mostar után egy érdekes városi szerpentinen felkaptattam a Dinári-hegységbe. Idővel jól álltam, az egyik magasabb ponton megálltam fényképezni, inni, enni egy kicsit az általam készített magkeverékből (ez olyan diákcsemege féle).
Ahogy ott időztem, két felém baktató alakra lettem figyelmes, akik egy-egy kocsit húztak maguk után. Elég messze voltunk minden lakott településtől, a hegyek között, az úton nagyon gyér forgalom volt, gondoltam bevárom őket, hátha segítségre van szükségük. Na meg kíváncsi is voltam, kik az az elvetemültek, akik így gyalogolnak. Nemsokára oda is értek. Láttam már fura alakokat, de ilyenekkel ritkán találkozik az ember. Mint kiderült egy házaspárral hozott össze a jószerencse, a férj Spanyolországban született, de mindketten Portugáliában éltek. Aztán 2008-ban, miután megszűnt a munkahelyük, a kilátástalanság elől menekülve nyakukba vették a világot, zarándoklatba fogtak. 16 ezer km-t gyalogoltak az eltelt 6 év alatt, a fickóval tudtam angolul kommunikálni. Most épp Görögország és Albánia felől jöttek. Megmutatta a zarándok helyeken gyűjtött pecséteket, jó pár füzet volt tele ezekkel, igazolva a történetüket.
Úgy első ránézésre konkrétan koldusnak néztek ki, ráadásul két keverék ölkutya, plusz egy dobozban azok szerelmének gyümölcsei, 4 db pár napos kölyökkutya is utazott velük a csomagokon. Mosdatlanok is voltak, pár mondatváltás után azonban elnyerték a bizalmamat, majd a tiszteletemet is. Ugyanis a látszat ellenére egyáltalán nem voltak koldusok. Talán az évek alatt alakult ki bennük valami különleges tartás, ha adtak az emberek elfogadták, de sosem kéregettek. És az emberek adtak általában. Erről és a „technikai” részletekről jó egy órát beszélgettünk, mielőtt elváltak útjaink.
Úgy vettem észre, hogy a vallási hevület időközben megkopott bennük, a zarándokhelyek látogatásának már inkább sportértéke volt. Na és persze ott kaptak enni, szállást, stb. Elmondták azt is, hogy Magyarországon is keresztül fognak gyalogolni, aztán hazafelé veszik az irányt, én meg odaadtam a kevés magyar forintomat nekik. A fickó érdeklődve nézte az érméket, majd betette a bugyellárisába, és kérdezte, ez mennyit ér. Hát, mondtam ezért ketten tudtok inni egy kávét - sajnos nem volt több nálam. Miután elbúcsúztunk, még sokáig jártak a fejemben a különös szerzetek, talán még hallok felőlük.
Egy órával a megbeszélt időpont előtt értem Focába, ahogy terveztem. A Drina hídján keresztül lehet bejutni a városba, leparkoltam a motort a hídfőnél egy kis kávézó előtt. Az egység tele volt fiatalokkal, nagyon kedvesek voltak és érdeklődőek. Segítettek volna is, ha szükségem lett volna rá, de én csak Krisztiánt vártam. Közben aggódva kémleltem az eget, kezdett rendesen beborulni. Az aznapi szállást Montenegróban terveztem, de Krisztián késett, az eső és a napnyugta pedig vészesen közeledett.
Végre befutott a társam is egy BMW 650 GS-sel, de az említett okok miatt úgy döntöttem, hogy hosszú útra már nem kelünk. Megnéztük a közeli ismerős kempinget, hátha nyitva van még, de sajnos a szezonnak már vége volt, zárva találtuk. Elindultunk hát Montenegró felé, tudtam, hogy az oda vezető út mentén több kemping, szálláshely is van. Már sötétedett, amikor betértünk az egyikbe, az eső is esett már, egy bungalow-ban aludtunk végül. Olcsó volt.
Másnap reggelre sajnos maradt a morcos idő, erre lehetett számítani is. A montenegrói határnál becsekkoltunk, majd szóltunk a tisztnek, hogy mi a másik, visszafelé vezető úton szeretnénk továbbmenni, nem a sorompón keresztül. Ezt a tippet Turucz Tibi barátomtól kaptam, így a főutat elkerülve a hágókon keresztül motorozhattunk. Számítottam némi aszfalt nélküli szakaszra is, de lekéstük az élményt, végig volt burkolat, a montenegrói oldalon szinte még meleg volt az új aszfalt, felfestések nélkül. Talán csak pár nappal előttünk készült el az útszakasz.
Az eső csak szemerkélt, nem okozott gondot, bár az erdős részeken nagyon kellett figyelni a kicsúszásra. Egy helyen le is futottam az útról, de sikerült kontroll alatt tartani a tehenet. Trsa-ba - ami az eredeti terv szerint az első szálláshelyünk lett volna - hamar odaértünk, ittunk egy meleg teát és beszélgettünk Daniellel a tulajjal, aki már régi ismerősöm. Megkért, hogy Zabljak-ban töltsem fel a telefonját 10 euróval, mert a faluban nincs erre lehetőség.
