Szicília 2016, 10. rész, Szülinap, Alpok, hazaút

Gyurgyó, 2017-01-18


Bastiából szinte menekültünk a komppal a gyülekező esőfelhők elől. Aztán egy eseménytelen, hosszú hajókázás következett. Az egyetlen izgalmas szitu leszállás előtt volt, egy motoros csapat több tagja beindította a vasakat a zárt raktérben. Percekig melegítették a motorokat az agyatlan barmok, volt esély egy kis gázmérgezésre. Kikötés után a Genovát környező hegyeken hamar átvergődtünk, bár néhol feltorlódott a forgalom útépítés miatt.

Az első kemping, ahová letértem kutyamentes volt, de érdekes módon nem sértődtem meg (pedig szoktam), olyan kedvesen mondták el ezt, és egyből ajánlottak is egy közeli másikat, ami viszont direkt kutyás. Bobbio volt a közeli település neve, már az Appenninek északi oldalán jártunk, a Trebbia folyó völgyében. Nyugis helyet találtunk, voltak ugyan családok is, de leginkább idősebbekkel találkoztam akik lakókocsival érkeztek.

A kemping boltjában alap élelmiszereket is kaptam, az aznapi menü spagetti volt, mi más… Brigivel egyébként ugyanazt ettük rendszerint, fele-fele alapon osztoztunk, mostanra mindkettőnk test-zsír százalék aránya közel volt az optimálishoz, egy egész alakos fotóhoz már közelebb kellett jönni hozzánk. Motoglobe link a képre kattintva:

Bobbio után egy nem túl élménydús szakasz következett, egészen az Alpok hegyláncáig. A Lago d'Iseo mellett az út hosszú km-eken keresztül alagutakban vezetett, hullott a vakolat, ahogy végigdübörögtünk rajtuk. Az egyikben egy trike haladt mögöttünk hosszasan, amikor kiértünk, megelőzött, és a pilótának vagy a kutya tetszett nagyon, vagy a motor kegyetlen hangja, mert szélesen vigyorogva nagyon integetett mielőtt elhúztak. A hangos kipufogó okozta stressztől eltekintve sem volt egy kellemes dolog ilyen hosszú alagutakban vezetni, a tóból sem láttunk semmit.

Végre megérkeztünk az első hágóhoz, a Stelvio volt az aznapi célunk, de előtte még belefért a Passo del Tonale és a Passo Gavia is. Nekem ez utóbbi tetszett jobban, erdős hegyoldalon mentünk felfelé, olyan szűk utakon, hogy sok helyen, ha autó jött szemből, akkor félre kellett állni, hogy elférjen. Vadregényesebb volt, a panoráma pedig pazar. A Gavián elidőztünk egy kicsit, szívtam egy kis hegyi levegőt, meg egy cigit, majd jöhetett a Stelvio.

Épp aznap volt a szülinapom, tehát jól időzítettem az attrakciókat, elégedett voltam, mint egy kövér macska. Brigi kicsit unta a kanyarokat, őt a látvány kevésbé nyűgözte le, az alpesi levegő viszont jót tett neki is. Délután felé járt az idő, amikor elindultunk lefelé a Stelvióról Trafoi felé. Már csak kb. 15 perc volt hátra a szerpentin aljáig, amikor elkapott bennünket egy vihar. Hirtelen a levegő is lehűlt, igazán kellemetlen volt átázva, átfázva motorozni. A felhők miatt sötét is lett, óvatosan ereszkedtem. Voltak motorosok, akik még felfelé igyekeztek, nem tudom mire számítottak, nagyon rossz döntést hoztak. Ömlött a hideg eső, és elég ijesztően cikáztak a villámok is.

Egy buszmegállóban kerestem menedéket, továbbmenni nem volt értelme, teljesen átáztam. Brigit persze nem zavarta a dolog, folyton kibóklászott az esőbe. Ő mögöttem a dobozban védve van a széltől és az eső nagy részét is felfogom én, elázni akkor szokott, ha megállunk. A menedékből két szálló is látótávolságban volt, amikor kicsit csendesedett a vihar, bementem a közelebbibe. Szerencsére befogadtak kutyástul, na persze nem ingyen, Brigire plusz 10 eurót kellett fizetnem. A tulajdonos egy két gyerekes egyedülálló nő volt, igazi öntudatos tiroli. Tehát nem olasz! Elég érzékenyek erre a kérdésre, lenézik a taljánokat. Az alkalmazottal is németül beszéltek, az nem tudott olaszul sem.

Miután átöltöztem, a tulaj meghívott egy szendvicsre, legalábbis nekem így jött át, reggel persze kifizettette. Hárman kuksoltunk a bárban, ő, az alkalmazottja és én, Brigi pedig kapott egy bernáthegyinek való adag kutyatápot. Pár nappal az előtt szökött el a kutyájuk, és talán már nem várták vissza… Mindenesetre ez kedves gesztus volt, Brigi degeszre ette magát.

Motoglobe link a képre kattintva:

Reggel kinyitottam a spalettákat, és valami nem stimmelt. Ugyanúgy dörgött, villámlott, a napot sem lehetett látni. Félretettem a problémát és lementem reggelizni. Még magyarok is voltak az éttermi részben, bár inkább ne lettek volna. A pár fiú tagja barátkozott volna Brigivel, de a csaj ráförmedt, így bekussolt. Pedig már megörültem a társaságnak. Talán az éjszaka nem úgy sikerült minden, ahogy tervezték (legalábbis a lány). A „kutyafóbiásoktól” pedig nem szokásom elnézést kérni a létezésünkért, egy kezelhető viselkedésproblémáról van szó. Nem az én ügyem.

Időközben ha nem is tisztult ki az ég, de legalább az eső elállt. Felcuccoltam hát, és nekivágtunk. Kicsit hosszabbra terveztem az előző napi etapot, a viharos megálló miatt jókora távolság volt még hazáig. Amikor elindultam, épp nem esett, de 50 km múlva ismét nekikezdett. A gondolataim már otthon jártak, nem tűnt fontosnak felvenni az esőruhát. Természetesen, ahogy lenni szokott, hamar bőrig áztam. És ismét beigazolódott, hogy a vízhatlan bakancsot a legjobban úgy lehet átáztatni, ha belülre vezetjük a folyadékot. Ehhez szükséges egy térd és sípcsontvédő, ami az esővizet szép egyenesen belecsatornázza a bakancs belsejébe. Elég cudarul éreztem magam, mire találtam egy alkalmas helyet, ahol levetkőzhettem meztelenre, és átöltöztem száraz ruhába. A száraz zoknikra húztam nylon zacskókat, és felvettem végre az esővédőt. Igaz, alatta nem volt semmi, mivel az összes (1 db) nadrágom is csurom víz volt. Miután kicsit felmelegedtem a gázfőző lángjánál, az aznapi ebédünket is elköltöttük Brigivel. Őt láthatólag nem nagyon zavarta az időjárás.

A körülményeket figyelembe véve módosítottam a terveimet. Mivel a rövidebb út Ausztrián keresztül vezetett, ahol a kipufogó miatt a legkockázatosabb lett volna a közlekedés, úgy döntöttem, majd otthon alszok legközelebb. Tirol tájai giccses makettként kísérték utunkat, majd az éj leple alatt átsuhantunk Karintián és Stájerországon. Egyszer elgyengültem, és bekopogtam egy szállásra, de kutyástul nem voltam jó vendég. Pihentünk egy órát egy üzlet bevásárlókocsi tárolójában is, éjszaka átkeltünk a Soboth-hágón, végigmotoroztunk a 69-es úton, izgalmas volt, csak épp semmit nem láttunk a tájból éjszaka.

Motoglobe link a képre kattintva:

Így sikerült egy seggel lenyomni a hátralévő távot, cirka 600 km-t 24 óra alatt. A viharfelhők megelőztek, egész hazáig üldöztem őket, ügyelve arra, hogy utol ne érjem az égiháborút.

Vége!




Copyright Kondor Túra Társaság 2018 - Minden jog fenntartva.