Albania 2017, ötödik rész

Gyurgyó, 2017-11-05


Másnap reggel aztán irány Ohrid! Az előző napi eltévedést és fogvacogást bőven kárpótolta az élmény. A P504-es út a Galichica Nemzeti Parkon keresztül vezet át a másik tó partjára, nagyon ajánlom mindenkinek, aki erre jár. 2 euró a behajtás díja, amit ugyan kifelé kellett megfizetni, de abszolút megérte. Találhatók itt táborhelynek alkalmas placcok is, és nagyszerű a panoráma az Ohridi-tóra.

Macedóniáról (a mostani tapasztalataim szerint is) egy szó jut eszembe: szelíd. Vannak hegyek, az utak jó minőségűek, és óriási a kontraszt Albániával szemben, amely vadregényes, ha épp vadnak nem is nevezném, hiszen elképzelni is nehéz barátságosabb embereket. A természet lehet zord a hegyekben, de arra fel lehet készülni.

Szóval igazán élménydús volt a délelőtt. Ohridban bámészkodtam keveset, majd napfürdőztem egy kicsit egy kávézóban a kikötő mellett, ezután pedig elindultunk a Mavrovo Nemzeti Park felé.

Ez is kipróbált helyszín, a parkban az erdei utakon kanyarogva, majd egy hídon átkelve lehet elérni a Mavrovo-tavat. Semmi nem változott az 5 év alatt, amióta utoljára itt jártam, és látszott, hogy Briginek is tetszik a hely. Bohóckodtunk is kicsit, egyedül voltunk a néptelen parton.

Aznap már csak Skopjéba kellett elérnünk, a városhoz közel találtam egy kempinget. Ez egy szálloda kertje tulajdonképpen az autópálya mellett. Valamikor (új korában) talán még igényesnek is lehetett volna nevezni, azonban nyitás óta kb. csak a fűnyírásban merülhetett ki a karbantartás. A szálloda recepcióján kellett becsekkolni, ahol a 15 eurós árat némi szerencsével 12-re lealkudtam, de később még ezt is sokaltam. Alig voltak rajtam kívül a kempingben, ezért az egyébként kicsi bojlerekben találtam elég meleg vizet.

Aztán beültem az étterem teraszára, ahol épp buli volt. Menyasszonyt és vőlegényt nem láttam, nem is tudom mit ünnepelhettek, talán valami halláskárosult buli lehetett éppen. Az asztalok roskadoztak a maradékoktól, én csak ültem rendületlenül az eszméletlenül hangos zenebonában nyálcsorgatva, mire végre odatévedt egy pincérforma. Nyelvi akadályok nem nehezítették a kommunikációt, mivel csak a mutogatásnak volt értelme az üvöltő zene mellett. Elmutogatta, hogy ő nem tud kiszolgálni, de küld valakit. Újabb fél óra múlva feladtam a várakozást, és korgó gyomorral kibattyogtam az útra, ahol egy benzinkút fényeit fedeztem fel. Sajnos csak az éjszakai világítás volt, a kút zárva, lemondhattam az esetleg beszerezhető csokiról is. A giccses kerti tóban láttam libákat, de az túl vad ötletnek tűnt, hogy elkapok egyet és megsütöm, mivel pont a buliterasz mellett volt. Mérgelődve megittam egy liter vizet vacsora helyett, aztán lefeküdtünk aludni. Brigi persze evett, ő elégedetten durmolta végig az éjszakát. A dajdaj természetesen ment egész éjszaka.

Skopjéból csak a hazaút volt hátra Szerbián keresztül. Toltam már haza a biciklit egy seggel Tiranából is, egyszer Korzikáról 24 óra alatt, ezért pontosan tudom, hogy az ilyesminek esetleg sportértéke van, de leginkább tortúra. Tehát Belgrád mellett terveztem még egy utolsó megállót. A közben eleredő eső még inkább indokolta a fontolva haladást. Sőt másnapra még rosszabb idő nézett ki, és ugyan „ha meg kell baszódni, akkor meg kell baszódni”, de mégis jobb, ha minél rövidebb ideig baszódik az ember fia, ha már úgyis muszáj. Kinéztem egy Duna parti kempinget, ahol nagyon kedvesen elmondták, hogy bungalowba nem mehetek a kutyával, a sátordíj átszámítva cirka 8 euró, de sajnos csak helyi pénzt áll módjukban elfogadni, viszont nincs messze a város, csak pár km, ott biztosan találok pénzváltót. Én meg udvariasan ott hagytam őket a picsába, és a tovább szemetelő esőben elindultam rendes szállást keresni. Csak egy snickers csokit ettem egész nap, úgyhogy az orromra bíztam magam, néha a kutyájától is tanul az ember. És nem is csalt meg a szimatom, kiszúrtam egy csárda félét, ahol a parkolóban épp elkészült a báránysült nyárson. Gondolom napi rutin szerint, mivel az étterem tele volt éhes emberekkel. Lepacsiztam egy pincérrel, aki mondta, hogy 50 euró a szoba reggelivel, anélkül 40. Kicsit sokaltam, aztán mire megértette, hogy az utasom nem a csajom, vagy feleségem, hanem Brigi, egyből feleződött az ár, mivel egy személy az nem kettő ugye. Brigit meg nem veszik emberszámba, ahogy engem néha kutyába se. Pedig ha tudnák…

Be is fészkeltük magunkat egy franciaágyas szobába, aztán robogtunk lefelé az étterembe kajálni. Itt akadt egy kis bökkenő, de a lehető legjobban jöttünk ki a szituból. Kutyával ugyanis nem lehetett bemenni az éttermi részbe (ezt először nem mondták). Nem volt mit tenni, a szobába voltam kénytelen rendelni a vacsorát. Igazán kellemetlen ugye? Brigi aznap nagyon jól járt, mivel mindig ő eszik először, tehát már megvacsorázott, amikor elindultam magamnak is lőni valamit. Viszont akkora adagot hoztak fel a szobába, hogy nem bírtam megenni felét sem, így az is neki jutott.

Másnap reggel gyanakodva kémleltem ki a szoba ablakán; száraz volt a beton. Hát nem épp ez volt a jóslat, de nekem megfelelt. A biztonság kedvéért azért beöltöztem (ahogy előző nap is illett volna), de aztán persze jött Murphy. Olyan szinten kiderült az ég, még a nap is sütött, hogy csuda! Igazi ajándék volt a négy órás krúzolás hazáig az őszi verőfényben, Szegeden pedig beugrottam a Beagle Fajtamentés telephelyére is haverkodni egy kicsit Brigivel.

Az egész út során megúsztuk igazi eső nélkül, csakúgy, mint júniusban Lengyelországot. Ha ez még sokáig így lesz, sosem tudom meg, hogy az új Icon Raiden kabátom valóban olyan vízálló-e a teflonbevonattal, mint ahogyan elvárható. Vagy a teflon ennyire taszítja a vizet?




Copyright Kondor Túra Társaság 2019 - Minden jog fenntartva.