English
A múzeumok látogatása eleve kizárt kutyával, Varsóban esetleg ezzel színesíthettem volna a programunkat, inkább próbáltam a természeti látnivalókra koncentrálni. Tulajdonképpen az igazi felfedezés élménye az eredeti terv szerint is innentől kezdődött, a következő állomás a Bialowieza Nemzeti Park volt, a bölényrezervátum, na és persze az ott található őserdő. Ez az erdő ad otthont az európai bölény 800 példányának, amely a legnagyobb szabadon élő állomány a világon, igazi kuriózum.
Ez a régió a Belorusz (Fehérorosz) határ mentén e mellett Lengyelország legszegényebb szeglete is, a fő bevételi forrást a nem túl nagy volumenű turizmus jelenti. A fokozottan védett terület érinthetetlensége sok bevételi forrást elvesz a helyiektől, amit a lengyel kormány megpróbált kompenzálni, kevés sikerrel. Nagyszerű gyalogos és kerékpáros túraútvonalak vannak erre, igazán varázslatos környék. Igaz, a fokozottan védett részek csak vezetővel látogathatóak. Itt tapasztaltam először, mennyire más megpihenni az erdőkben kialakított autós pihenőhelyeken, amelyek tulajdonképpen kis parkok az aszfaltról lehajtva.
Szívesen letáboroztam volna bármelyikben, de inkább berobogtunk Bialowieza faluba, ahol több kemping közül találomra választottam egyet. Egy nénike volt a tulaj, rajtunk kívül csak néhány lakókocsis vendége volt. A sátramat úgy állítottam fel, hogy fedett helyen tudjam tölteni a telefonomat, amiből később lett egy kis vitánk. Ha egy kempingben ki akarják fizettetni velem az elektromosság díját (ugyanazt az összeget, amit a lakókocsisok használnak), mindig felmegy bennem a pumpa. A nénike somolyogva vicceskedett, hogy látja, igazi fineszes magyar vagyok (nyilván volt valamilyen tapasztalata), de fizessek (camper árat) az áramért. Mondtam, neki ez miért nem korrekt, repkedtek a mAh és egyéb fogyasztásra utaló adatok. De végül hozzá vágtam a pénzt, és azután nem voltunk barátok. Szerintem megértette, más kempingekben, ahol nem a tulaj szedi a vámot ez is esélytelen.
Ennek a régiónak az a „hibája”, hogy túl távoli, és a bölényeken (és az erdőn) kívül nem ígér mást. Vagy talán csak nem reklámozzák eléggé. Nekem pont ez tetszett benne, bár a bölényrezervátumba, ami tulajdonképpen egy állatkert, természetesen Brigivel nem mehettünk be. Sajnos a vadonban nem volt esélyünk bölénnyel találkozni, de maga az erdő is óriási élmény volt. A forgalom elég gyér, a falvak, amiken másnap áthaladtunk valóban szegényesnek, elhagyatottnak tűntek. A navigációt sem kapcsoltam be, csak próbáltam észak-, észak-nyugatnak tartani, így egy kicsit tovább tarott a nap, de cseppet sem bántam.
A szerviz miatti sietségnek köszönhetően két nap előnybe kerültem az eredeti tervvel szemben. Június lévén, az időjárás ígért némi csapadékot, amit lehetőség szerint szerettem volna elkerülni. Nyitott sisakban nem számítottam semmi jóra, na és az erdőkben is elég hűvös volt.
Következtek a Mazuri-tavak, amit szintén nagyon vártam. Itt csak a szúnyogoktól tarottam, de nem okoztak igazi kellemetlenséget. Egy bezárt sátorban amúgy is elég könnyű levadászni őket. Találtam egy mesés kempinget az egyik tó mellett, óriási területen kereshettünk magunknak sátorhelyet egy nagyobbacska tó partján. A pár (német rendszámos) lakókocsi szinte elveszett a területen.
A Mazuri-tóhátság területét kedvelt horgászvizek, erdeit túra- és kerékpárútvonalak hálózzák be, motorról (a főutakról) nem annyira látványos. Mivel a terület óriási, a végére kicsit uncsi is volt a rengeteg mező és kaszáló látványa. Az erdőkben még jávorszarvas is előfordulhat (legalábbis tábla figyelmeztet rá), rajta kívül farkas és hiúz is él a területen. Ezen a környéken elsősorban a pecások és a vízitúra szerelmesei találják meg a nekik való élményeket.
Tulajdonképpen az első lengyelországi naptól kezdve a felhők is alakították az útvonalamat, folyamatos fogócskát játszottunk. Mindeddig sikerült elkerülnöm a zuhét, hol egy hosszabb megállóval, hol gyorsabb tempóval. Szerencsére elég élesen elhatárolódó területek voltak a zivatar zónák, és tipikusan csak pár tíz percig esett az eső. Azért szerencse is kellett.
Az egyik ilyen kényszerű megálló alkalmával egy kis falu közepén időztünk, ahol megkérdeztem, beülhetünk-e elfogyasztani az ebédünket a kocsma teraszára. Erre a tulaj beinvitált a kis lakba, merthogy ez egy komplett üzletház volt, bolt, kocsma és lakrész egyben. Mint kiderült rendőr is volt, bár erre csak a később érkező feleség elejtett megjegyzése utalt. Ugyan nem beszéltünk közös nyelvet, de segítségre volt a kommunikációban a legkisebb leánygyermek, akit riasztottak, és ő bemutathatta a szülőknek, hogy nem hiába jár angol órára a suliban. Büszke is volt magára, nagyon aranyosak voltak.
Végre elértük a Balti-tenger, pontosabban a Gdanski-öböl partját. A kihalt tengerparton egy vasútállomást és pár részeg csövest találtunk csak, látszott, hogy nem a turisztikailag frekventált zónában járunk.
Tervben volt a Hel-félsziget meglátogatása is, de nem hagyhattam ki az itteni földnyelvet, amely az öblöt határolja. Külön érdekesség, hogy a kalinyingrádi (königsbergi) orosz exlávéhoz tartozik a fele, tehát vízum híján csak a határig lehet menni.
A történelmi Poroszország fontos területe volt mindig is a régió, amelyet a Párizsi béke következményeként csatoltak az akkori Szovjetúnióhoz 1947-ben, majd a háború pusztítását túlélő megmaradt német lakosságot Sztálin kezdte el kitelepíteni. Az Orosz Föderáció részeként a 3 balti állam (Észtország, Lettország és Litvánia) függetlenné válása után kis szigetként maradt magára az Oroszországtól elzárva. Persze ez az elszigeteltség csupán földrajzi, különböző egyezmények útján biztosítják a kapcsolatot az anyaországgal. Egy út vezetett be és ki, végig erdőkön keresztül. A legvégén találtam egy kempinget, ahol még vaddisznókkal is találkoztunk (!). Igazán vadregényes hely volt.
Másnap jöhetett egy kis kultúra, útban Gdansk és a Hel felé Malbork vára felé tettünk egy kis kitérőt. A klinker téglás építkezést itt igazán kimaxolták, a Gyulai-vár csak valami kis kalyiba ehhez a komplexumhoz képest. De igazából is a világ legnagyobb téglából épült vára a malborki, amely a Teuton Lovagrend erődítményeként a középkorban épült a 13. században. Gyulához való hasonlatosságát az építészeti stíluson kívül erősíti még, hogy egy tó (víz) mellett fekszik, és egy kemping is van mellette. Története a hanyatlások, rombolás, majd újjáépítések sorozata egészen napjainkig, igazi ostromot sosem állt ki, leginkább kaszárnyaként üzemelt. A II. világháborúban a vár magas rangú náci személyek rendezvényeinek helyszíne, valamint a Hitlerjugend eskütételének a helyszíne is volt. Az 1945-ös pusztítás utáni utolsó restauráláson van túl a vár jelenleg, amely egyébként 1931 óta múzeum.
A rövid kitérő után átvágtunk Gdanskon. Sajnos mivel a tervezettnél előbb értünk ide, itt sem tudtunk találkozni internetes kapcsolatunkkal, egyedül próbáltam felderíteni a várost. A belvároson kívül megnéztük a Westerplattét is, amely nem túl látványos, viszont annál fontosabb történelmi emlékhely. A Westerplattei-csata a német invázió lengyelországi hadjáratának első csatája volt, mely a második világháború kezdetét jelentette Európában. Az itteni helyőrség egy hétig állt ellen a túlerőben lévő németeknek, hősies helytállásuk, a Westerplattei-csata emléke példaértékű volt a lengyel hadsereg többi alakulata számára, ez volt az egyetlen csatatér, ahol a német előrenyomulás megtorpant Lengyelországban.
Aztán kimotoroztunk a Hel-félsziget csúcsáig. Az előző földnyelvhez képest egyértelműen látszott a különbség, sok turista járt ide kikapcsolódni, a félsziget elején sűrűbben, a vége felé ritkábban található szállások tele voltak. Rengeteg kerékpáros és gyalogos rótta az erdei utakat az egyetlen aszfaltcsík mellett, és itt még vasútvonal is volt. Szóval elég felkapott a hely. Szép homokos strandolós részei is vannak, romantikus tengerparti zugokkal.
A legvégén találtunk kempinget, ahol egy mérsékelt igényességgel katonai kantinnak berendezett vendéglátó egységben, alacsony intenzitású kiszolgálás mellett igazi gulyáságyúban főzőtt ételt is ehettem, mérsékelt áron. Finom volt, valami kolbászos káposztás leves.
A visszafelé vezető út ugyanolyan hosszú volt (több mint 20 km), de cseppet sem bántam, többször megálltunk a parton. Legközelebb viszont nem fogok fizetni a kempingért az tuti. Egyrészt mert nem kaptam cserébe szinte semmit, másrészt meg nagyszerű(bb) helyeket lehet találni bárhol az út mentén.
