Motorral a Fekete-tenger körül 2011, Második rész: Yerevan-Budapest

Motorral a Fekete-tenger körül 2011, Második rész: Yerevan-Budapest ...Örményország a világ legelső keresztény állama (Grúzia a második) i. sz. 301-től. Nemzeti identitástudatuknak ez az egyik alapja. A másik pedig az örmény genocídium, azaz népirtás. 1915-ben az Ifjú Törökök hatalomra kerülésével kezdődően 1,5 millió örményt öltek meg, éheztettek halálra a szultán elüldözése után...

Motorral a Fekete-tenger körül 2011, Második rész: Yerevan-Budapest ...Örményország a világ legelső keresztény állama (Grúzia a második) i. sz. 301-től. Nemzeti identitástudatuknak ez az egyik alapja. A másik pedig az örmény genocídium, azaz népirtás. 1915-ben az Ifjú Törökök hatalomra kerülésével kezdődően 1,5 millió örményt öltek meg, éheztettek halálra a szultán elüldözése után...

Gyurgyó, 2011-06-25


Örményország a világ legelső keresztény állama (Grúzia a második) i. sz. 301-től. Nemzeti identitástudatuknak ez az egyik alapja. A másik pedig az örmény genocídium, azaz népirtás. 1915-ben az Ifjú Törökök hatalomra kerülésével kezdődően 1,5 millió örményt öltek meg, éheztettek halálra a szultán elüldözése után. A nép a történelem folyamán sok üldöztetésben részesült talán a szovjet-uralom alatt volt a legjobb sorsuk. Jelentős örmény diaszpóra él a világ különböző részein; pl. Moszkvában, Párizsban, Los Angelesben. Az örmény gazdaság fontos alapja az általuk hazaküldött pénz, a 2008-as pénzügyi válság emiatt igen negatív hatással volt a gazdaságra. Nagyon vallásosak, szigorú szabályok, hagyományok szerint élnek. Nagy, összetartó családokban élnek, elég zárkózottnak láttam az embereket. Él a lányrablás hagyománya, a szüzesség férjhezmenéskor nem tréfadolog. Ha a menyasszony a nászéjszakán szűznek bizonyul, akkor a lányos házhoz másnap egy kosár piros almát küldenek, ha nem így van, küldik a lányt, de jobb nem is belegondolni mi történik ez után vele. Mindezek okán a plasztikai sebészek jól megélnek arrafelé. Az örmény férfiaknak rettenetes nagy egójuk van, jellemzően erős testalkatúak, ez az olimpiai részvételeikből, elért eredményeikből is kitűnhet (birkózás, súlyemelés).

Egyházuk érdekes módon elkülönül a világ összes többi keresztény egyházától mivel egy ókori zsinatra az éppen fennálló háborús helyzet miatt nem tudtak képviselőt (püspököt) küldeni, ezért kimaradtak a laposztásból, elszigetelődtek a világtól. Apostoli Katolikusnak vallják magukat. Az országban rengeteg ősi kolostor található, jellegzetes a templomok díszítése, az európai stílustól sok mindenben eltér. Pl. az építtető családok címere központi helyeken látható.

Az Ararát, ahol a Biblia szerint Noé bárkája kikötött szent hegyük, Jerevántól mindössze 60 km távolságban, de már Törökország területén. Mivel a törökökkel ellenséges a viszonyuk ezért nagy fájdalmukra nem látogathatják, pedig az ország címerében is ez a fő motívum. A törökökkel való feszült kapcsolat alapja az említett népirtás, sokáig éltek békében az azt megelőző időkben oszmán uralom alatt. Aztán minden megváltozott. A másik jelenlegi konfliktus Hegyi-Karabah miatt alakult ki Azerbajdzsánnal. Karabah egy azeri fennhatóság alatt lévő örmények lakta kis terület (valamikor önálló kánság), ahol több mint 10 éve etnikai konfliktus alakult ki, gyilkolászni kezdte egymást a két nép, majd az örmények lenyomták az azeri hadsereget, elfoglalták a környező hadászatilag fontos helyeket és a hadsereg erői az óta is jelen vannak. Talán csak egy kocsmai verekedés volt a kiváltó ok, szó sincs vallási ellentétről bár Azerbajdzsán muszlim ország, csakúgy, mint Törökország, senki nem emlékszik illetve az érintettek nyilván másképp. Mindenesetre a 3-4 millió lélekszámú örmény nép legyőzte a 24 milliós Azerbajdzsán hadseregét. Jó ideje tűzszünet van a nemzetközi békítő fellépés miatt, de nem a világ legbiztonságosabb szegletei között tartják számon a térséget. Az örmények híresek hadvezéri képességeikről, a cári majd később a szovjet hadsereg több magas rangú tisztje is örmény származású volt. Mint pl. az 1956-ban Magyarországra bevonuló szovjet csapatok parancsnoka. A Karabah-i balhé miatt Törökország gazdaságilag bojkottálja az örményeket ezért kerülő úton, Grúzia felől érkeznek a török árucikkek. Errefelé nincs kínai bolt (egyelőre), minden, ami gagyi (tömegáru) az török gyártmány. Viszont van pénzváltó automata, az ottaniak akár éjszaka is beválthatják a külföldről hazaküldött dollárt és eurót.

A Genocídium Múzeum Jereván egyik központi helyén egy hegyen kapott helyet, a kiállítás állít emléket az áldozatoknak, korabeli dokumentumok és fényképek mutatják be a borzalmakat és a világ (főleg a nagyhatalmak) szimpátianyilvánítása melletti tehetetlenségét, mellette pedig egy örökmécses ég, itt róják le kegyeletüket a még élő hozzátartozók és a többi örmény.

Nagyon jól éreztem magam Jerevánban, köszönhetően a magyar vendéglátóimnak, Ica néninek, Krisztának és Lacinak, akik szakértő részletességgel meséltek az országról. Remélem találkozunk még.

Motoros szemszögből idilli a hely, csak a magas hegyek és szerpentinek hiányoznak. Offroadozni bárhol van lehetőség, néhol az utak is okoznak hasonló élményt, sajnálom, hogy kihagytam. A benzin olcsó, viszont kizárólag helyi készpénzzel lehet fizetni.

A kellemes időtöltés után ismét szorítani kezdett az idő az abház határátlépés és egy Szocsiban megbeszélt találkozó miatt. Július 12-ére tervezték ugyanis az Ázsia-futam magyar rallysai az érkezést az orosz üdülőparadicsomba, egy időben a Dakar előfutamának ünnepélyes befutójával. Szerettem volna vadkempingezni is a vadregényes tájon a Kis-Kaukázusban, felkészültem a találkozásra macival, farkassal, amelyek e vidéken élnek is szép számban. Visszafelé Grúzia irányába ugyanazt az utat választottam és most egy kis időre megálltam a Sevan-tónál is az út mentén. 1900-es tengerszint feletti magasságával és óriási alapterületével igazi különlegesség, viszont a vize nem melegszik fel túlságosan. Tehát nekem hideg, fürdőzés eszembe sem jutott. A tó partján vannak kempingek, sokan választják pihenésük helyszínének.

Tbiliszin átvágva ismét Mtsketha volt a célom, már vártam az újbóli találkozást Misivel. Ezúttal a saját bérelt házukban szállásolt el, ahol az említett EUMM-nél dolgozó több kollégájával együtt lakott. Láncspray-m már teljesen elfogyott ezért kaptam tőle egy flakon WD40-et. 1-200 km-enként fújtam, működött. Kaptam még egy magyar zászlót is, amit kiraktam a motorra, valahogyan én elfeledkeztem róla indulás előtt, kicsit szégyelltem is magam e miatt. De amit tőle kaptam értékesebb, hiszen nem egy vásárolt textil, eleve története van.

Egy napot pihentem még Misi vendégszeretetét élvezve majd immáron fellobogózva elindultam északnyugatra, Zugdidibe. Ebben az Abház határhoz közeli városban ismét egy kint élő magyarral találkoztam, Ő is szolgálatot teljesített a Magyar Honvédség tagjaként, Uniós megbízásból. Épp látogatóban volt nála a családja, ukrán származású felesége és nagyfia. Egy óriási házat bérelt, amelyen még látszott a hajdanvolt jólét. Az idős grúz házigazda is az épületben lakott, akit börtönviselt rosszfia pumpolt, a családi vagyon elherdálódott. Nagyon kedves öregúr volt, amikor megtudta, hogy grúz matricára vadászom trófeaként, másnapra szerzett nekem ki tudja mennyi utánajárás után. Mivel ez a rész nem érdekli a turistákat itt nincs szuvenírbolt, a benzinkutakon pedig nem tartanak. Apropó benzinkút. Feltűnt, hogy rengeteg töltőállomás áll az utak mentén elhagyatva, valószínűleg az oroszokkal való rossz viszony következményeként. Kártyával lehet fizetni, de nem mindenhol. Helyi valutát egyébként is szükséges váltani már a határon, érdemes gondolni az üzemanyagköltségre is. Volt olyan kút ahol volt kártyaolvasó csak még sosem használták ezért oda kellett hívni a főnököt, akivel közösen kiokumláltuk, hogyan kell beüzemelni a szerkezetet.

Volt még pár napom a Szocsi-i találkozóig és egyébként is akartam egy kicsit magasabb hegyeket. A legnevezetesebb Kazbegi csúcs innen már túl messze volt és Dél-Oszétiát is ki kellett volna kerülnöm ezért közelebbi célpontot választottam. Cirka 140 km-re jelöltem meg a célt; Mestiát a hegyek között, vendéglátóm ellátott pár jó tanáccsal és nekiindultam egy kitűnő ebéd után. Az éjszakát valahol majd fent töltöm, másnap pedig visszatérek Zugdidibe, aztán jöhet a túra legproblémásabb része. Nekivágtam hát, kb. 40 km-re megálltam egy víztározónál aztán elfogyott az aszfalt alólam. Először meg is lepődtem, de aztán széles vigyorral száguldottam tovább. Az a kivételes szerencse ért, hogy épp építették az utat, és nagyjából a régi aszfalt felbontása utáni fázisban tartottak egész a célomig. Ez már szinte offroad volt, közben batár nagy munkagépeket kellett kerülgetnem, sötét alagutakon átvágni és előzgetni az errefelé tömegközlekedésre használt mikrobuszokat. Ezeket Masrutkának hívják, Jerevánban utaztam is ilyenen, a volt szovjet területeken mindenhol elterjedt, mert praktikusabb, mint a 40-50 személyes buszok. A 2 kerék meghajtású teknősbékáknak igazi küzdelem lehetett eljutni ezen a szakaszon a célállomásukig.

Út közben találkoztam végre egy motorossal, egy lengyel sráccal, aki a Teneréjével vette az akadályokat. Ahogy mesélte 3-szor bukott eddig, mutatta is a sérüléseket a vason, és amíg trécseltünk megérkezett a mikrobusz is, amiben a társa ült az ezerkettesével… Ő is bukott, de nem volt szerencséje, a motor használhatatlanná vált. Itt beszélgetés közben odajött két helyi erő, először minden o.k. is volt velük aztán egyikük mindenáron ki akarta próbálni a motorokat. A lengyel fiú oda is adta neki, az meg ment egy kört, örült, aztán a Bárányt akarta. Látszott ugyan, hogy ült már hasonló motoron, de nekem nem fűlött a fogam az ügylethez, aztán meg is elégeltem egyre erőszakosabb hadováját és kilátásba helyezve pár pofont elküldtem melegebb éghajlatra. Vérig sértve bevágódott az autójukba majd elrobogtak ellenkező irányba, mint amerre én tatottam. A rosszabbik verzió szerint ugyanarra mennek, mint én és találkozunk még… A lengyel srácnak odaadtam a térképemet, mert nekem nem igazán volt szükségem rá, aztán könnyes búcsút vettünk.

Innentől visszavettem a tempót egy darabig, mert nem szerettem volna én is bukfencezni, de hamar visszatértem az eredeti ritmusomhoz. Mestia előtt 30 km-rel már épp a hegyoldalakat kezdtem nézegetni alkalmas táborhely után kutatva mivel lógott az eső lába. Fel is mentem egy helyre ahonnan épp terepjáróval hajtották a teheneket, de átgondolva a lehetőségeimet letettem az ötletemről, mert viharnak nézett ki és macival villámfényben azért nem szerettem volna találkozni. Nem mellesleg a sátram fémváza kitűnő villámhárító is lett volna, amit kibírtam volna röhögés nélkül, ha beüt a ménkű. A benzinem is kifogyóban volt ezért felvettem az esőruhát és most már szakadó esőben elértem a környékbeli egyetlen Lukoil kutat. Kivártam itt, amíg csendesedett az idő majd berobogtam végre Mestiába.

Az utakon fél méter mély tócsák, a Kamazoknak nem okoztak gondot, nekem kellemetlen volt a teherautók kerülgetése közben alulról ázni. A településen akadt szállás is, felújítva nagyon jól nézett ki, mivel már sötétedni kezdett vágytam egy kis pihenésre. A recepciós csaj beszélt angolul is, de nagyon értetlen volt. Az történt ugyanis, hogy elfogyott a helyi pénzem, és amikor ezt előadtam azt válaszolta, hogy nincs gond menjek el a bankba váltani… ami holnap reggel ki fog nyitni. Nem állt össze neki a kép, hogy nekem nem holnap kell a szállás (előre kell fizetni). Otthagytam inkább, az eső úgyis elállt, gondoltam egye meg a fene.

A falu végén megálltam felhajtva az Ingur hídjára összeszedni a gondolataimat és tervet kovácsolni. Ott egy fiatal srác guggolt és egy távcsővel a hegyeket fürkészte. Megszólítottam, azt gondoltam ő is utazó mint én, hátha van ötlete a problémám megoldására. Nem beszélt sem angolul sem oroszul, kérdeztem mit keres a kukkerrel. Erre a fejéhez téve a kezét agancsokat vagy szarvakat mutogatott, na gondoltam mi cimborák leszünk; itt egy állatbarát. Aztán amikor megértette mit szeretnék, felajánlotta, hogy aludjak a házában. 5 dollárt ajánlottam fel, meg is egyeztünk. Ekkor esett le, hogy nem az őzikéket, hanem a teheneit nézegette, jönnek-e már haza, hányat kajált meg a maci vagy a farkasok. Közvetlenül a folyó partján 20 m-re állt a háza. Az összkép alapján már egyáltalán nem úgy festett, hogy turistával van dolgom. Bevezetett a szegényes házba, megmutatta a kinti pottyantóst és a fekhelyemet, ami egy teremnyi méretű szobában sorakozó vaságyak közül volt az egyik. Aztán bemutatott a családjának és megkínált egy púpos csupor igazi kaukázusi kefírrel. Itt nem így hívják, de finom. Hamar lefeküdtem aludni, egyrészt kínos volt a közben érkező útépítő munkás és állapotos felesége húgának turbékolása, másrészt fáradt is voltam.

Reggel elég korán kivetett az ágy, azonnal indultam is vissza Zugdidibe. Lelkesedésem már nem volt olyan mint előző nap, de így is nagyon élveztem az utat. Úgy éreztem megkaptam a Kaukázustól, amit akartam. Zugdidiben már vártak a magyarok, ismét mennyei ízek, a családfő igazi mesterszakács. Később miután a Bárányt lemostam elindultunk hűtőmágnest vadászni a piacra. Nem volt egyszerű, de szerencsével jártunk végül, lett matrica is, elégedett voltam a sorsommal.

Még aznap, szerdán akartam átmenni a határon Abházia felé hiszen Russia légvonalban csak pár száz km, Abházia nem nagy ország. Kiterveltem miket fogok megnézni aztán elindultam. A grúz oldalon minden úgy volt, ahogyan számítottam rá, a civil rendőrök rendesek voltak átértem az Ingur hídján az Abház belépési oldalra. Ezt a határt pár éve már, hogy orosz speciális erők (határőrök) őrzik, állítólag azért mert az abház határőrök korruptak voltak. Nem egy nemzetközi határátkelőhely ez messziről látszott, csak kishatárforgalom van. Még a grúz oldalon egy őrbódéban két kiskatona posztolt fegyverrel, a kiskatonát lehet szó szerint is érteni, alig látszottak ki a sisakjuk alól. De a felszerelésük rendben volt. Az orosz határőrök körém gyűltek, nézegették a fényképezőgépet, meg is győződtek róla, hogy nem volt bekapcsolva. Mutattam a belépési engedélyemet, mondták mehetek is csak a motort hagyjam kívül… Na neeee. Vitatkozni fölösleges lett volna elkezdeni velük, arra hivatkoztak, hogy a motor adatai nincsenek rajta a passzuson. Basszus. Mondták próbáljam felhívni az Abház külügyet és kérjek másik iratot, amelyen a motor is szerepel. Igen ám, de Grúziából le van tiltva minden Abház kapcsolási szám, kommunikáció nuku. Tehát a süthetem az ötletet, a mobilom erre használhatatlan volt. Elkeseredve felhívtam Ica nénit, akinek Örményországban igen jó kapcsolatai vannak az államszervezettel is és a barátnőmet is megkértem, próbáljon segíteni, bár Ő meg éppen Németországban volt. Így tehát nemzetközivé terebélyesedett az ügyem. Elkullogtam azzal a halvány reménnyel, hogy holnapig talán sikerül elintézni a dolgot segítőimnek.

Volt még egy lehetőségem, miszerint átmegyek a határon gyalog, elutazok egy Masrutkával a fővárosig, odacsapok az asztalra, és előterjesztem követeléseimet. Kb. 4 óra alatt megjártam volna az utat oda-vissza. De a motort a határon mégsem hagyhattam a csomagokkal, hiányos orosz tudásom nélkül pedig az asztalveregetés esetleg rossz színben tüntet fel a hivatalban, netán ott is marasztalnak egy kis dutyikalandra. Erre pont nem vágytam, egyik-másik határőr pedig nem volt túlzottan szimpatikus. Az egyikük pl. hosszas mélázás után megszólított a motor első kerekét nézegetve, majd tényként közölte, hogy sajnos fordítva szerelték fel a gumimat. Odapillantva láttam, hogy a következtetést az alapján vonta le, hogy a nyíl éppen a kerék alsó részén hátrafelé mutatott. Uhh egy ilyen agysebésznek nem akartam elmagyarázni, hogy ha a kerék egy felet fordul, akkor a nyíl pont előre fog mutatni, túl nehéz feladvány lett volna neki, ezért meghagytam felfedezése izgalmas állapotában.

Egyszóval visszakullogtam Zugdidibe, ahol a magyar család vendégszeretetét kihasználva az éjszakát töltöttem a hatalmas kétszintes házban. A csütörtöki napon sem jártam sikerrel ezért el kellet döntenem mit tegyek. Péntek már kis szombat a nacsalnyikoknak, aztán pedig hétvégén nem dolgoznak, tehát legalább hétfőig kellett volna vesztegelnem. Úgy gondolom, ha rászánom az időt akkor sikerült volna elintézni a belépést motorral, a Magyarországon kapott Abház minisztériumi kapcsolatom szerencsétlenségemre épp a szabadságát töltötte mint kiderült. Innen a B tervem lépett életbe, irány vissza Törökország, komppal Trabzonból Szocsi. Plusz 400 km közút és kompköltség. Nem voltam tisztában vele mennyibe kerül pontosan a motoros átkelés, de annyit tudtam, hogy péntekenként van csak járat. Közben hívtam a barátnőmet, akit megkértem foglaljon nekem jegyet. Az internetes oldallal is rendelkező irodákban nem beszélnek angolul, csak törökül és oroszul! Mire Trabzonba értem már megvolt a jegyem, csak el kellett menni érte a kikötőbe és kifizetni. Kószáltam egy keveset a városban, kerestem egy internet szalont, ahol eltöltöttem pár órát. Internetszalonok egyébként mindenhol voltak az út során, de a feltöltési sebességek igen gyengék, nem lehet arra építeni, hogy folyamatosan lesz lehetőség adatokat küldeni haza.

A hajóm másnap du 5-kor indult, szóltak, hogy érdemes 3-ra odaérni a vám és egyebek miatt. Na jó, akkor kell szállás. Kerestem egy kempinget ismét a hegyekben, de nem ugyanazt ahol előzőleg megszálltam. Sötétedés után értem oda, minden kihalt volt, már épp vissza akartam fordulni, amikor előbukkant egy bajszos török. Kb 800 forint volt a díj, zuhanyzási lehetőséggel együtt. A vizesblokkban 5kW-os vízmelegítővel oldják meg a komfortkérdést. Ugyanilyet láttam a kamionos motelben is, legalább errefelé az áram olcsó, ha már a benzin nem, gondoltam.

Másnap 3 órára igyekeztem odaérni a kikötőbe, de beletelt egy kis időbe mire megtaláltam a nyamvadt kaput, ahonnan a tökéletlen őr először elküldött. Egyébként kiderült az is, hogy ebben a városban legalábbis a GPS utcaszinten nem áll a helyzet magaslatán. Bárhol előfordulhat ilyesmi, ha nem aktuális mondjuk a térkép. Mindenesetre egy 1 km2 es területen bolyongtam hosszasan. Aztán nyugi lett, a hajó bent állt ásító gyomrával a mólónál. Leparkoltam és elindultam intézni a papírokat. Nem egyszerű, az irodák különböző épületekben vannak, egymás után kellett megkeresnem őket. A parton rajtam kívül 4 autó várakozott az egész kikötő kongott az ürességtől. Végül meglett minden pecsétem már csak be kellett szállni aztán gondoltam alszok egyet, bár nem kabinos jegyet váltottam. Nem olcsó a viteldíj, így fizettem 400 dollárt (kb. 86.000 HUF). Beszállás előtt még segítettem az ügyintézésben az egyik várakozó terepjáró tulajdonosának, aki sógor volt, azaz osztrák. Michaelnek hívják, a nyomasztóan hosszú úton volt alkalmunk cimborálni.

A komp indulásáig kínkeserves volt kivárni az időt, természetesen késtünk is, pedig nem kellett várni senkire. A 4 autón és a Bárányon kívül csupán „sima” utasok utaztak, ők csekkoltak be utoljára, nagyrész törökök voltak. Az útleveleket le kellett adni a fedélzeten, ez mindig rossz érzéssel tölt el, utoljára Marokkóba utaztam nemzetközi járattal, akkor sem tetszett, de ez van. Éjszaka az üléseken aludtam. A hajó csak döcögött, a teherkompok már csak ilyenek. Van szárnyashajó járat is a szakaszon, de az csak személyeket szállít. Nagyjából 400 km-t hajóztunk 12 óra alatt, dél körül már láttuk Szocsi partjait és felpezsdült az élet a hajón. Michaellel sokat beszélgettünk, Ő Kazahsztánba tartott szuperül felszerelt Toyota Land Cruiser-ével. Aztán ha bejárta a tervezett útvonalat Kijevben találkozik a feleségével. Faggattam mi a motívációja, nem derült ki. Csak úgy. Hmm.

Végül kikötöttünk, már elég türelmetlen voltam, aztán jött a hír, hogy ácsi, még várakozunk kicsit nem lehet csak úgy behajókázni a kikötőbe. Grrr. A törökök már rutinosak voltak, előszedtek pár hosszú damilt és pecázni kezdtek. Én is beszálltam a mókába, először a vadászösztön hajtott, de hamar unalmassá vált, főleg az egész művelet céltalanságát látva. A hajó mellett lelógatott damilokra csak kis ragadozó halak kaptak, aztán miután kihúzták őket, egy párat feldaraboltak, velük újból csaliztak, majd visszadobták a pecát. Hát nem halászlére dolgoztak az tuti.

A hajón még csatlakozott társaságunkhoz egy török srác, aki a barátnőjéhez utazott Szocsiba. Angoltanárnak mondta magát és nézegettük a laptopján a képeket saját magáról és a barátnőjéről is. Kicsit el volt ájulva magától, úgy törökösen, a barátnője ábrázatát pedig igazán nem kellett volna mutogatni. egyikünk sem volt plasztikai sebész. Randa volt. Két órás várakozás után igaziból kikötöttünk, következett a belépési procedúra.

A sorrend fordítva, először az utasok aztán a járművek. Az oroszok tették a dolgukat, de sokáig tartott mire mi következtünk. Engem külön vizsgáltak, a hajótársaság képviselője segített kitölteni a cirill betűs nyomtatványokat. A csomagot nem vetették le velem, a határőr feltette a keresztkérdést: motorszám? Mondtam jaja, van neki. Lövésem sem volt, hol, ezt el is magyaráztam, majd kaján vigyorral felajánlottam, hogy megkereshetjük együtt. Erre legyintett és mehettem tovább.

Michael is sorra került közben. Kicsit lámpalázas lett a sok egyenruhától, ezért amikor a határőr megkérte, hogy pakolja be a kocsiból a személyes tárgyait a röntgenbe, elkezdte szétszedni a Toyotát és becűgölt két beépített fiókot mire észrevettem mit csinál. Mondtam bízzon bennem, erre semmi szükség, a kocsit külön meg fogják nézni. Segítettem neki visszacipelni a fiókokat, de azért a biztonság kedvéért még odarakott két pár edzőcipőt és egy papucsot a kupacára. A határőrök ekkor vették észre mi történik és diszkréten kiröhögték. Hát ilyen jó hangulatban léptünk orosz földre.

Mivel a tankom üres volt Michaellel megbeszéltük, hogy előbb elugrok tankolni, utána visszajövök és búcsúzóul iszunk egy kávét valahol a kikötő környékén. El is indultam, de a forgalom intenzitását és az egyirányú utcák útvesztőjét látva már kezdtem is feladni a reményt, hogy valóban visszatalálok. Találtam egy Lukoil kutat végre, aztán megtanultam errefelé mi a módi tankolás-ügyben. A kútkezelő egy lesötétített üvegű fülkében ült, nem is láttam, a pénzt előre be kellett adni egy kis lyukon, aztán folyt a nafta, annyiért amennyit kifizettem. Tiszta csikágó hangulata volt a helynek. Pedig nem nézett ki rossznak a környék. Gondoltam csak nem hagyom faképnél újdonsült barátomat ezért megpróbáltam visszanavigálni a megbeszélt helyre. Kicsit feszültebb idegállapotban az autók között araszolva egy elém bevágó sofőrt illettem pár keresetlen szóval, jó hangosan, hogy legalább hallja, ha nem is érti. Elég cifra káromkodást eresztettem meg kiadva magamból a tehetetlenség miatti dühöt. Erre hallom, hogy valakik kórusban kiabálnak felém a járdáról: héééé magyar vagy?. Szép kis találkozás, jó belépőm volt. Fiatalok voltak, akik épp szabadságukat töltötték és a tengerparti strandra igyekeztek, egyébként ott dolgoztak a közelben azt hiszem MOL-nak. Megálltam, beszélgettünk keveset, fotózkodtunk, majd elkísértük egymást egy darabig, én a Bárányt tolva a járdán.

Közben feladtam, hogy Michaelhez visszatérjek és kedvem sem volt Szocsi felderítéséhez, különös tekintettel arra, hogy az ígért találkozó füstbe ment. Az Ázsia-futam hamarabb érkezett és már továbbálltak 11-én, aznap pedig már 13-a volt, a közbejövő akadályok miatt késtem egy napot én is, bár már tökmindegy volt a találkozó szempontjából. Tehát igyekeztem mielőbb magam mögött hagyni Szocsit és a 26 órás kompozás nyomasztó emlékét. Egy igen klassz szakasz következett, hegyek között a tengerparton, de szinte élvezhetetlen volt a sok nyaraló autóstól és a gyakori útépítés miatti sávlezárásoktól. Megcsodáltam a tuning UAZ-okat, természetesen sok van belőlük az utakon és az újabbak nem is rossz gépek. Kb. 30 km után megálltam egy útszéli étteremnél, mivel tudtam, hogy Michaellel eddig biztosan közös az útvonalunk, és valószínűleg mögöttem halad valahol. A Bárányt az út mellé parkoltam, hogy feltűnő legyen. Be is jött a számításom, fél óra múlva megérkezett a sógor. Elköltöttük közösen az ebédemet, búcsúzóul főztem egy kávét a padkán majd elváltak útjaink. Az orosz szakasz nem ígért sok látnivalót, így minél előbb szerettem volna átjutni Ukrajnába Kerchnél.

Egy huzamban túl hosszú az út ezért délután betértem egy kempingbe. A sátorhely ára kb. 2000 HUF volt, külön fizetős hidegvizes zuhanyzóval . Drága. Amúgy a kemping a kevésbé tehetősek nyaralóhelye volt, tele diákokkal, családokkal. Este sörözgetés közben beszélgettem kicsit velük, de a srácok elég idétlenek voltak folytonos vihorászásukkal. A címkegyűjteményem ismét gyarapodott.

Másnap reggel felmálháztam, lobogóztam aztán spuri. Számomra nem volt érdekes Oroszország ezen része. Délután a határhoz elég közel végre megállított az első rendőr az utam során. Nem kiszúrt, hanem ott mindenkit ellenőriznek, rendes kaput építettek az útra. Kérte az iratokat, aztán hiányolta a nemzetközi jogsit. Úgy csináltam, mint aki azt sem tudja mi az, magyaráztam, hogy eddig nem kérték pedig már a kollégái is igazoltattak. Nem nagyon érdekeltem ezért hamar tovább engedett. Kerchbe komppal lehet átkelni az orosz oldalról, kis eltévedés után megtaláltam a kikötőbe vezető utat, ahol összefutottam 5 orosz fiatal motorossal.

A motoros testvériség jegyében hajtottunk az átkelőig, én örültem a találkozásnak, mert minden ügyintézésben segítettek, simán ment minden. Extra látványosságként egy igazi elfogást is láthattunk az Ukrán oldalon, megcsíptek valakit a határőrök, akit kerestek, volt üldözés, leteperés miegymás. Amíg a hajó átért (fél óra) be is sötétedett, úgy döntöttem az oroszokkal együtt haladok egy darabig. Éjszaka Kerchben szállodát kerestünk, olcsó volt így, hogy ketten aludtunk egy szobában és megoszlottak a költségek. Este pizza, sör aztán pihenés.

3 motorral voltak 5-en, 2 kis chopperen és egy régebbi sportmotoron. A sportmotoros pár friss házasként második nászútjukon volt, az egyik chopperes fiú mögött egy lány és Alekszej, aki szólóban utazott. Mind az 5-en Omszkból származnak és a Krímbe indultak nyaralni. Ukrajna kedvelt nyaralóhelye az oroszoknak, sok motoros is jár ide. Másnap némi szerencsétlenkedés után végül odataláltak a kiszemelt célpontjukhoz, ami egy kiépítetlen szakasz volt a tengerparton Feodosya mellett. Már az agyamra mentek (útközben majdnem összeütköztek a figyelmetlenségük miatt), kínlódásnak éreztem a motorozást velük. Ezért is örültem, hogy megálltunk végre, aztán a szám is tátva maradt olyan jó helyre tévedtünk. A tengerparton csak sátrak álltak, tulajdonképpen egy szabad strand, amit leginkább csak a helyiek látogatnak. Büfé, bár, minden volt igaz, csak bódékban. Mindenfelé kopár dombok, egy igazi offroad álom.

Hosszas tanakodás után végül lepakoltak és sátrat vertek én pedig végre először az út során megmártóztam a tenger vizében.

Este jó hangulatban iszogattunk, ennek a napnak nyaralás feelingje kerekedett. Végre ettem rendes saslikot, volt sör, vodka, naplemente.

Másnap reggel elindultam gyalog felderíteni a partszakaszt és megkerestem a sátrat, amelyet már előző nap kiszúrtam, látva rajta a scuba diving feliratot. Úgyis régen merültem már, a Fekete-tenger nem egy vonzó búvárcélpont, kíváncsi voltam mi lehet itt a látnivaló a víz alatt. A búvárigazolványom nálam volt, meg is egyeztem az oktató csajjal. Közben Alekszejt is kapacitáltam, hogy próbálja ki a merülést, sejtve, hogy Szibériában ahol lakik, nem igazán van ilyesmire lehetőség. Végül rá is állt a dologra és merült egy introt az oktatóval.

Utána én következtem, más búvár nem jelentkezett. Csónakkal kellett kihajózni a parttól pár száz méterre ahol kb. 12 m-es mélységben egy roncs feküdt. Körbenézegettük a nem túl nagy hajótestet bebújtunk, kibújtunk, végül is érdekes volt, de mindenképpen több mint amennyit reméltem a merüléstől. Egyúttal alkalmam nyílt tesztelni a fényképezőgépet víz alatt. Aztán teleszedtünk egy vödröt kagylóval, így a divemasternek megvolt egy heti vacsorája is. A felszínen kicsit várni kellett mire értünk jöttek, de elégedett voltam. Az élővilág egyébként nem túl gazdag, a Fekete-tengerben mindösszesen 180 körüli halfaj él (köztük 3 delfinfaj). Egy gyengébb korallzátonyon több található... Ez azért van, mert a mélyebb részeken szinte egyáltalán nincs oxigén, túl sok a kénhidrogén a vízben, ami minden élőlényt elpusztít. Nevét valóban a színe miatt kapta, amely a benne élő baktériumok és az üledék miatt olyan sötét.

A nap hátralévő részében pancsikoltunk, aztán készültünk tovább indulni együtt Sudakba, ez 10 km utat jelentett volna. Látva a csapat lassú készülődését, beöltözve, felmálházva kicsit türelmetlen lettem ezért megbeszéltük, hogy előre megyek és találkozunk a parti motoros klubban. Amúgy sem volt kedvem velük tovább motorozni, nekem túl lassú volt a tempójuk és biztonságérzetem sem volt meg velük az úton.

Hamar odaértem a kijelölt helyre kis kérdezősködés után, de rosszat sejtve csak narancslevet rendeltem a klubban. Az omszkiak óriási bulit ígértek, ismerősöket, motorosokat, ami valószínűnek is tűnt, látva a klubot. Sudak tele volt ruszki motorosokkal, főként choppereket és cruisereket láttam, mindenfelé üvöltött az idétlen orosz popzene. Órák múlva, sötétedés előtt nem sokkal futottak be végre Alekszejék. Pont, ahogy sejtettem, nagy feladatnak bizonyult a navigálás számukra. Ekkorra minden kedvem elment a közös bulizástól is, és úgy döntöttem inkább elindulok tovább egyedül.

Elbúcsúztunk, közben Alekszej megtisztelt a saját motoros klubjuk kitűzőjével, tiszteletbeli Omszki Motoros lettem. Semmi baj nem volt a srácokkal, csak a másik chopperes fiú nagyon kezdő volt és hozzá kellett alkalmazkodni a többieknek. Ja és minden apró-cseprő döntés előtt tanácskozásba kezdtek. Egyszóval már indulhatnékom volt nagyon. Neki is vágtam az éjszakának, de út közben kicsit megbántam a döntésemet, mert a sötétben nem láthattam a tájat, ismét hegyek között vezetett az út. Később áthaladtam egy-két tengerparti üdülőövezeten ahol csak lépésben, óvatosan tudtam gurulni a sok úttesten szambázó fiatal miatt. Mint Siófok 10-szer éjszaka. Megálltam az első csendesebb kempingnél és berobogtam a sátorhelyre ahol a fáradtság miatt elfelejtettem kitenni a sztendert és nagy robajjal elborultam. Ha már sikerült vízszintesbe kerülnöm, pár percet úgy is maradtam fekve a földön. Érdekes, hogy senkit nem érdekelt mi történhetett. Azt hiszem hét vége volt, meg különben is nyaraltak az emberek a sok elfogyasztott vodka miatt pedig kevésbé voltak éberek. Tulajdonképpen, akivel aznap este a kempingben még találkoztam mind egytől egyig tökrészeg volt. Na, legalább a méltóságom nem szenvedett csorbát.

Másnap ismét csak magamért kellett felelnem, úgy döntöttem aznap hosszút megyek, egészen Odesszáig. Áthaladva Jaltán és Szevasztopolon, majd északra Simferopolon keresztül. Ha látok érdekeset megállok és nem olyan sürgős, tehát az éjszakát is bárhol tölthetem. Jalta nagy város és amikor döntenem kellett kikerülöm-e, az egyszerűbb megoldást választottam, mert Szevasztopol jobban érdekelt. Csakhogy Szevasztopolnál meg nem vettem észre a letérőt, úgyhogy azt is kihagytam, robogtam tovább egyenesen északra, visszafordulni már nem volt hangulatom. Egy hosszú egyenes szakasz várt rám, szerencsére igen rossz minőségű útburkolattal. Legalább figyelni kellett a kátyúkat és nem álmosodtam el. Út közben a tankoláson kívül csak enni álltam meg egyszer és a Krím határát jelző szobornál pár fotó kedvéért.

Bőven besötétedett mire elértem Odesszát. Ekkor vettem észre, hogy a GPS-em lemerült, illetve tartalék üzemmódra váltva nem világítja meg a képernyőt. Elég fáradt voltam ezért találomra bepötyögtem egy szállás POI-ját egy utcai lámpa alatt, majd a fejlámpával a kezemben a képernyőre világítva navigáltam. Közben az eső is eleredt, nem voltam mókás kedvemben. Viszonylag hamar odataláltam a koordinátához és megtaláltam a bejáratot, kiderült, hogy egy diákszállót találtam. Legalább olcsó lesz. Az volt. A recepciós néni felkísért egy emeleti szobába, benyitott, felkapcsolta a villanyt és sikoltva hátraugrott. Szegény megijedt a fény miatt szétszaladó csótányoktól. Mondtam neki, nem probléma, ha a földszinten helyez el, legalább nem kell cipekednem a lépcsőn a fájós térdemmel. Ez után keresett is egy földszinti szobát a kollégiumban. Itt vagy nem volt csótány vagy féltek tőlemJ. Miután bepakoltam a cuccomat kiugrottam a szomszéd éjjel-nappaliba egy kis olajos halért és legurítottam egy sört a szintén szomszédos kocsma kerthelyiségében. Kezdett megtetszeni a hely. Már csak egy pláza hiányzott…

Mivel meleg víz nem volt (csap sem neki) ezért reggelre halasztottam a frissítő fürdőt és élvezettel falatoztam az olajos halat, majd leöblítettem még két sörrel. Ettől és a fáradtságtól hamar mámoros állapotba kerültem és elszunnyadtam.

A következő napot a város felderítésére szántam, terveim szerint ugyanis maradni szándékoztam két éjszakát. Találkozót beszéltem meg ugyanis Odesszában egy rossz életű világjáró haverommal Rezsővel, aki Dezső de nem úgy hívják. Hosszú történet, az elvetélt Fekete-tenger körüli kocsmatúra ötletben része volt neki is. Aztán amikor kiderült, hogy Örményország is a célországok között szerepel, le is mondott az útról, mondván ott bajuszosak a nők, ő csak Odesszáig hajlandó menni, az közelebb van meg jók a csajok. Szóval volt két napom.

A tengerpart túl közel volt és jól is esett egy kis gyaloglás ezért a Bárányt hagytam pihenni a kolesz udvarán én pedig lecammogtam a strandra. Megkóstoltam a kvaszt, ettem főtt kukoricát, beültem egy kávézóba wifizni, aztán kifeküdtem a napra. Hamar rájöttem, hogy ez a napozós dolog még mindig nem nekem való, talán nem vagyok elég öreg hozzá. Kicsit még erőltettem, hogy legyen valami színem aztán erőt vett rajtam a mehetnék. Az Odesszai strand egyébként nagyszerű hely, homokos a part, mindenfelé bikinis lányok… és tényleg szépek. Új nőkategóriát találtam ki magamnak: ukránszőke. Nem mellesleg a kirakati próbababákat (is) nagy dudákkal gyártják errefelé. Mondom nagyszerű hely Odessza, minden férfitársamnak ajánlom.

A másnapot is henyéléssel töltöttem, de közben kiderült, hogy a cimbim nem fog odaérni időben, ha rá várok, rámegy még pár napom. Újabb megegyezésünk szerint Székelyudvarhelyen beszéltünk meg találkozót. Ezért a következő hajnalban elindultam Erdély irányába, most már hazafelé. Filóztam rajta, hogy Kijevet még útba ejtem, de tulajdonképpen, amiért igazából elindultam (Grúzia és Örményország) már abszolvált feladatok voltak, ezért a legrövidebb útvonalat választottam Moldován keresztül. Negatív élmény volt. A belépéskor a határőr közölte, hogy én ott nem mehetek be mivel a határátkelőhely nem nemzetközi. Épp fordultam volna vissza, amikor szólt, hogy a főnök esetleg becsukja a szemét kis zsebpénzért. Különösebben nem lepődtem meg 300 hrivnyában meg is egyeztünk. Ez után a vám következett ahol egy fakezű (tényleg) barátságtalan tiszt kelletlenül kitöltötte a papírokat, látszott, hogy a terhére vagyok. Örültem, hogy megszabadultam tőlük és igyekeztem mielőbb elérni a kilépési pontot. Áthaladtam Tiraszpolon, majd Kisinyov előtt útzárba botlottam. (A Moldáv egyenruhásoknak a mai napig a sapkájukon díszeleg a vörös csillag.) Tiraszpolban megállított egy közeg, de igazából csak kíváncsi volt mit keresek arrafelé. Az ellenőrző ponton jött a macera, hol az imigration card-om. Ezt a papírt a fakezűnél kellett kitölteni és valószínűleg ottfelejtettem, vagy ide sem adta a kettétépett papír nekem járó felét. Rezignáltan figyeltem a tanácstalan határőrt várva üzleti ajánlatát. Pár percbe beletelt mire előállt vele, ez esetben a maradék 250 hrivnyám volt a kompromisszum ára. Mehettem tovább. A kilépésnél már semmilyen gond nem volt és a román oldalon szinte otthonos érzés fogott el.

Új lendülettel indultam Erdély felé. Át a Gyergyóságon, Csíkon, keresztül a Hargitán estefelé értem el Székelyudvarhelyet. Rezső persze sehol, én beszállásoltam magam megbeszélt panzióba és le is pihentem. Délelőtt 10 óra tájban épp befejeztem az étkezőben a reggelimet, amikor bebotorkált 3 másnapos fazon, Rezső és csapata. Megérkeztek még éjjel, ő dörömbölt is az ajtómon. Szerinte. A szemben lévő ajtót választotta. Jót derültünk, sztorizgattunk majd meglátogattunk egy helyi erőt aki Rezsőéknek adott útbaigazítást és infókat a Duna-deltát illetően, ezután elbúcsúztunk, ők haladtak tovább Odessába én pedig hazafelé vettem az irányt. 25 nap után léptem ismét hazai földre, mint mindig most is nagy élmény volt hazaérkezni.

Úgy éreztem, amit kitűztem magam elé teljesítettem, az Abház fail-t ugyan nehéz lenne sikerként magyarázni, de kárpótol érte a rengeteg élmény és tanulság. A 4-es úton robogva viszont kezdett máris hiányozni a kaland, őrült ötletek kavarogtak a fejemben a következő úttal kapcsolatban.




Copyright Kondor Túra Társaság 2024 - Minden jog fenntartva.