1. rész: Törökország és Anatólia

Kovács Máté Örs, 2018-03-20


Alapötlet: két hét szabadság alatt eljutni a lehető legmesszebbre, megtalálni a legeldugottabb helyeket, és a civilizációt hátra hagyni amennyire csak lehet - komfort zónámmal együtt. Kritérium volt még, hogy legyenek hegyek, számomra egzotikus országok és kultúrák, nyelvi nehézségek, tudjak vadkempingezni is. És ha találnék életveszélyes hegyi utakat és olyan holdbéli tájakat, mint az adventure motor reklámok helyszínei, na az volna az igazi ráadás! Egyszóval: életem kalandjára vágytam.

Tervezés, előkészületek

Véletlenül elém került egy cikk Grúziáról és némi gyüjtőmunka után egyre jobban kezdtem rákattanni, mert megtaláltam azt a bizonyos úti célt, amely az évek óta fokozodó kaland-éhségem csillapíthatná. A térképen mutató- és hüvelykujjammal körzőként rajzoltam egy képzeletbeli negyed kört - a korábban szintén két hét alatt megjárt - Norvégiától Grúziáig, majd elégedett bólogatással nyugtáztam a felismerést: a feladat megoldható! Innen viszont már nem volt megállás, megindult a mániákus tervezgetés, amire úgy 9-10 hónapom volt.

A legnagyobb kihívást a rövid időhöz párosuló rettentő távolságok jelentették, de számomra ez is egy élményfaktor (valami furcsa teljesítménytúra-perverziónak köszönhetően). A kapkodást elkerülendő, úgy rangsoroltam, hogy az első számú úti cél a Nagy-Kaukázus eldugott vidékei voltak, második Anatólia, minden mást majd legközelebb nézek meg. A dangerousroads.org-ot és a fél internetet kiolvasva, motoros társak tanácsait is megfogadva kiválasztottam néhány konkrét szakaszt és látnivalót, majd lényegében ezek köré szerveződött minden pihenő napokkal tarkítva. Tehát rugalmas útitervet készítettem. A Konzuli Szolgálat honlapján országonként megtalálhatók a szükséges tudnivalók és infók a veszélyesnek tartott övezetekről – ezeket kihagytam. Az oda- és visszaúton - nézelődéstől mentes - maratoni „tranzit” szakaszokat terveztem, útviszonyoktól függően napi 800-1000 km-rel. Bizony előfordult, hogy éjszakákba nyúlt az utazás. Ahol nem volt kemping, ott előre foglaltam szállást hostelekben időtakarékosságból vagy a jó társaságért és a helyi ételekért. Tbilisiben pedig azért, hogy csomagok nélkül csillagtúrázhassak a bizonytalan járhatóságú kaukázusi utakon. A legrövidebb terv is 7500 km-re jött ki - végül 8000 km lett a vége - amit kivételesen szervíz nélkül terveztem (tekintettel a viszonylag óvatos használatra, és mert nem találtam bizalomgerjesztő szervízt a neten). A motorszereléshez egyébként különösebben nem értek, az alap karbantartási eszközökön és láncfeszesség-állításhoz szükséges szerszámokon kívül csak „hely-specifikus” eszközöket vittem (pl. gumijavító szett, tartalék kuplungkar, akkutöltő, bikakábel, vontatókötél, ragasztószalag, alap szerszámok, stb.). Helyszínen nem javítható hiba esetén úgyis szervízt vagy valamilyen motor szállító eszközt kellene keresnem. Készítettem egy túra logót is, amelyen segélykérő piktogramok is szerepelnek. Ugyanis sem oroszul sem törökül nem tudok és a tervezett nyelvtanulásból sem valósult meg sok. A térképes logó egyébként kiváló beszédtémának bizonyult a helyiekkel, csupa kedves emlék fűződik hozzá! Igyekeztem használható asszisztenciával rendelkező utasbiztosítást keresni és szinte mindig ember-járta területen haladtam, bízva a segítségkérés lehetőségében. Mivel terepmotorozást addig csak messziről láttam, az indulás előtti időszak a tanulásról és tapasztalatszerzésről is szólt. A várható kihívásokhoz szükséges gyakorlat megszerzését és a tudásom határainak megismerését elengedhetetlennek tartottam. Figyelmet fordítottam a kemping felszerelésem és csomagolási módszereim tökéletesítésére is.

Törökország és a végtelen Anatólia

A belgrádi hostel szörnyűségét, ahol hitelkártya-visszaéléssel fejezték ki vendégszeretetüket, kezdeti nehézségnek próbáltam felfogni és késő este, amikor már az isztambuli forgalomban küzdöttem a túlélésért, mindez távoli emléknek tűnt. A hostel Boszporuszra néző tetőteraszán felszolgált reggeli hamar elfeledtette velem az út fáradalmait és innentől nagyon élveztem a motorozást,

Anatólia belsejét megcélozva egészen Kappadókiáig. Aki szeret a végtelen országúton a naplementében „kimotorzni a világból”, annak ez maga paradicsom! Kappadókia és a Göreme Nemzeti Park földöntúli tájain turista látványosságnak számítanak a földalatti házak, sziklatempolomok, a világon egyedül álló „tündérkéménynek” nevezett oszlopszerű képződmények. Göreme hangulatos kis városában szállodák és éttermek mellett minden megtalálható, amire a turistáknak szüksége lehet, számtalan aktív kikapcsolódási lehetőséggel. Mivel ide is sötétben érkeztem, az igazi sokkhatás csak reggel ért, amikor a városka felett elhelyezkedő panorámás kempingben rácsodáltam a hely szépségére.

Ámulatba ejtő, igazi holdbéli táj – pont amire vágytam! Egy spontán pihenő napot beiktatva, volt időm körbemotorozni mindent (a helyi quados túrák útvonalán elindulva), majd a kempinglakóktól megtudtam, hogy minden reggel elárasztják az eget a hőlégballonok, amik a város sziklatornyocskái közé egészen lereszkedve viszik a napkeltében gyönyörködni vágyó turistákat. A korán kelőknek - a földről nézve is - leírhatatlanul gyönyörű és szürreális látványban lehet itt része. Aki erre jár és nem tériszonyos, mindeképp szánjon időt egy ilyen hőlégballonos túrára.

Grúzia irányában csak a távoli Trabzon környékén találtam kempingeket. Utamon a zen állapotából a kiszáradt Tuzla sós tavának látványa zökkentett ki, amit a rohanás ellenére sem hagyhattam ki. Marha jó móka volt a tó medrében motorozni (leszámítva, hogy majdnem perecelés lett a vége). De aki ilyet szeretne látni, menjen az Ankara és Aksaray közötti Tuz-tóhoz is, ami egyébként a világ egyik legnagyobb sós tava.

Még jó, hogy én nem tudtam róla, mert csak elidőztem volna. Már messze jártam a „turistás” környékektől, volt szellemváros, katonai ellenörző pontok, pici szegény muzulmán falvak, párszor rendőrök igazitottak útba és mindenhol elképesztően kedvesek voltak, főleg amikor megtudták, hogy magyarisztáni testverük érkezett látogatóba. Egy fapados, de hangulatos kis kempingben kötöttem ki Maçka városában. amely egy „Verizana” nevű étterem udvarán taláható. A személyzet nagyon kedves volt, teával kínáltak és jót "beszélgettünk" kézzel lábbal mutogatva. Másnap reggel a müezzin énekére ébredtem, és igyekeztem tovább a küldetés fontos részet képező D915-ös útra. Ez Bayburt és Of község között vág át a Pontuszi hegységen egészen a Fekete-tengerig, főleg útburkolat nélkül, közben egy 2300m-ig felkaptató veszélyes hágóval. Cirka 100 km-es szakasz. Érintetlen tájakon és idilli kis hegyi falvakon át vezet az út. A murvás, helyenként éles köves meredek utat tempós hajtűkanyarok teszik még izgalmasabbá, közben pihenésként a kilátásban gyönyörködhet, aki erre jár, megszámolva a vigyorogva bevett kanyarokat. Sajnos odafent helyiek útba igazítása alapján tévedésből letértem az igazi D915-ösről és az út keleti ágán mentem tovább, ami valószínüleg sokkal lájtosabb.

Ezt később bántam, de azért az a szakasz sem volt piskóta. Talán jobb is volt így, esetleg túl nagy falat lett volna az igazi D915. Sebaj, majd legközelebb... A civilacióba visszaérve hosszadalmas grúz határátkelés után naívan megörültem, hogy már "csak" 400 km van Tbilisiig. Hiba volt...

Grúziában - két rövid autópálya szakaszt leszámítva - rendőröktől hemzsegő, egymást érő lakott területek, tébolyodott sofőrök, tehenek, kecskék és nagy forgalom teszik nehézkessé a haladást... Nem volt őszinte a mosolyom, amikor az éjszaka közepén a béna mobilos navigációm a tbilisi gettóba irányított, ahol alig tudtam kidumálni magam a "szörti dolár" -ért útba igazitást ajánló benszülöttek gyűrűjéből.

Egy aranyos kis belvárosi hostelben négy éjszakát foglaltam, egy pihenőnaphoz és csillagtúrázáshoz (reggelivel, egy borkóstolóval, udvari parkolóval összesen kb 8500 Ft-ért...).

Máté insta profilját a képre kattintva éred el!




Copyright Kondor Túra Társaság 2019 - Minden jog fenntartva.