Kárpátalja motoros túra 2014, második rész

Szóval jól voltunk, és másnap gondoltuk beljebb is megyünk a hegyekbe. A térkép, amit vittünk, nem volt nagy segítség, de valahol mindig kilyukadtam eddig, most sem aggódtam e miatt.

, 2014-07-01


Reggel 9 után indultunk neki. Hamar elfogyott az aszfalt, már ha annak lehet nevezni egyáltalán az útburkolatot. Tibi első talajtorna gyakorlata következtében le is tört a BMW első teleszkópszárára rögzített tárolója, ez késztetett bennünket az első megállóra. Leszerel, elcsomagol. Közben egy tehéncsordával barátkoztunk, a pásztorok (nagypapa és unoka) kevésbé voltak közvetlenek, nem tudtunk velük kommunikálni. De így utólag az jut eszembe, talán csak meg voltak rökönyödve, mi a francot keresünk ott?

Mentünk tovább rendületlenül, minden út vezet valahová, ezt a jelszót ismételgettem Tibinek. Ő ebben már nem volt annyira biztos. Sem nekem, sem neki nem lett igaza, egy patakátkelés előtt meg kellett, hogy álljunk. Az egyik irány, amerre folytatódott a nyomvonal iszonyatosan meredek volt, nem is értem, miért nem szereltek felvonót mellé. Az eső miatt még gyalogosan is kihívás lett volna feljutni a mély sárban. A másik irány a patakmederben, és amellett vezetett, ezt választottuk. De látszott, hogy küzdelmes lesz, sok helyen csak a motorokat tolva tudunk haladni. Nem volt járható az út, de makacsul tovább akartam menni, mivel nem messze a GPS-em már utat jelölt. De a köves ösvény nemsokára véget ért, csak a patakban tudtunk volna folyásiránnyal szemben haladni… gyalog talán. Szóval visszafordultunk. Én nagyon el voltam kámpicsorodva, Tibi egy kicsit fellélegzett. Aztán eszébe jutott, hogy valahol talán eltértünk a helyes iránytól. Találtunk is egy elágazást, gondoltuk megpróbáljuk másfelé. A GPS-ekkel csak légvonalban tudtunk navigálni, aminek meg pont semmi értelme nem volt, az út ment valamilyen irányba, mi pedig követtük. A patakbeli gimnasztika kivette az erőnket, és majd egy fél napunkba került.

Az út emelkedett, de hát nem az Alföldön voltunk már, nem volt gyanús. Csúszott is, sár is volt, esőzések után így szokott lenni, mindketten voltunk már nehéz terepen. Újult erővel vágtunk neki, kicsit sem zavart bennünket, hogy fingunk nincs, hová fogunk kilyukadni. Hiszen pont ezért jöttünk ide. Volt mindenünk, ami a túléléshez kell, főleg elszántság. De a szusz hamar elfogyott, egyre gyakrabban taszigáltuk a motorokat ott is, ahol pihenten simán felmentünk volna. Az egész kezdett triálozáshoz hasonlítani. Nekem az dübörgött a fejemben, nehogy megsérüljön valamelyikünk, mert most már elég messze vagyunk a segítségtől, ezért fokoztuk a biztonságot, a kockázatos részeken inkább toltuk a motorokat. Az erőtartalékaink kezdtek végleg elfogyni, Tibi megemlítette párszor a visszafordulás lehetőségét is, de egy idő után már teljesen mindegy volt. Én azzal érveltem, hogy mivel eddig csak felfelé jöttünk, visszafelé sokkal veszélyesebb lenne lejtőn lefelé a felpakolt paripákkal. Tibi egy motor felállításnál úgy meghúzta a hátát, hogy még az is felmerült, hogy ki kell szállnunk a játékból.

Délután már nagyon kerestük azt a helyet, ahol le tudunk táborozni. Végül a szükség döntött, találtunk egy zsebkendőnyi területet, ahol épp elfértünk két sátorral. Tanyát vertünk, főztünk és tulajdonképpen marhára elégedettek voltunk. Igaz az aznapi teljesítményünk egy részének inkább súlyemeléshez volt köze, mint a motorozáshoz. Bíztunk benne, hogy másnap délelőtt kikeveredünk a rengetegből, bár a statisztikánk ezt nem támasztotta alá. 300 m/órás haladási sebességünk nem volt túl biztató.

Mindketten jól aludtunk, a reggeli kávézás után nekifeszültünk az újabb etapnak. Tibi háta is javulni látszott. Az élelmünk és vizünk is elfogyott tulajdonképpen, mivel én mindössze a túlélő csomagommal készültem, csupán Tibinél volt főzhető élelem. Vizet találtunk, hiszen abban jártunk bokáig. Az ilyen erdei utak egyben alkalmi patakmedrek is esőzések után, így az egyik keréknyom a meredek részeken a víz által kimosott köves meder, a másik pedig dagonya volt ugyancsak kövekkel. Ésszerű lett volna a keréknyomok között haladni, de az meg hol erre, hol arra lejtett. Talán egy könnyű krosszmotorral csomagok nélkül és rutinnal lehetett volna jobban haladni. De nekünk csak nehéz motorjaink voltak, túrára felpakolva.

A láthatóan veszélyesebb, nehezebb szakaszok előtt előresétáltunk szemlére. Ez is nagyon fárasztó volt, tulajdonképpen hegyet másztunk előbb gyalog, aztán a motorokkal. Szakadt rólunk a víz, sokszor keresztbe dőlt fákat kellett eltakarítani az útból, vagy utat csinálni a bozótvágómmal. Néhol a növényzet annyira benőtte az utat, hogy nem lehetett tovább menni e nélkül. Látszott, hogy nem egy nagy forgalmú erdészeti útra tévedtünk. Egy alkalommal kisebb tavacskát csapoltunk le, ami tónak talán kicsi volt, de pocsolyának túl nagy. 15 perc földmunkával vágtunk egy eret a hegyoldal irányába, majd megvártuk, amíg lefolyik a víz. Közben legalább pihegtünk egy kicsit. Egy kisebb traktor nyomát láttam néhol, de az még az esők előtt járt erre.

Így peregtek a percek, folytak az órák. Egy kanyar és kaptató előtt ismét előre másztunk felderíteni. Már jó ideje komótosan mozogtunk, próbáltuk beosztani az erőtartalékainkat. Felfelé lassan, gyakori pihenőkkel mozogtunk. Lefelé sem volt mindig egyszerű gyalog sem, óvatosan kellett lépkedni. Nagyon bénán jött volna ki, ha gyalogosan törjük el a lábunkat. Tudtuk, hogy nem vagyunk messze, mert ez már előző nap is így volt, de mindketten lerendeztük fejben, ha mégsem érnénk fel a csúcsra, volt B tervünk.

Tehát ismét elindultunk felderíteni a terepet. Ilyenkor megterveztük, hol segítjük egymást, melyik kerékvágásból hol érdemes átváltani a másikba. Vicces talán, de szinte minden métert át kellett gondolni. A növényzet ritkult, tudtuk már igazán közel vagyunk a tetőhöz, nem csapott be bennünket a GPS, amivel szorgalmasan rögzítettük a tracket. Emléknek. A motorokat félre sem állítottuk, ha előre mentünk az útról, egyrészt mert nem volt hová, másrészt igen kicsi volt a valószínűsége, hogy valaki arra jár. Rászántuk hát az időt, hogy egész addig bandukoljunk, amíg motorozható terepre nem érünk, azaz szinte a csúcsig bandukoltunk fel. Ezután visszatértünk a motorokhoz. És beütött a krach, a Yamaha kuplungja felmondta a szolgálatot. Az utolsó nekirugaszkodásnál éreztem, hogy kezd csúszni a kuplung, de bíztam benne, hogy kibírja a kb. 1 km-t, ami még hátravolt. Igaz ez szintben 150 métert jelentett. Nem bírta.

Így a sorsára kellett hagyni a motort, egy kicsit feljebb taszigáltuk egy kanyarig, ahol félre lehetett állítani. Tudtuk, hogy nem másnap fogunk visszajönni érte, ha netán mégis valami légpárnás jármű arra halad, ne legyen útban. Magamra aggattam a málhát és megindultunk felfelé, most már egy motorral. Így sem volt könnyebb, már 20-30 méterenként pihenni kellett. Tulajdonképpen nem is mentünk messzire, talán 300 métert tettünk meg, amikor elég lett aznapra. Úgy döntöttünk, hogy tábort verünk. Itt már bokrok voltak, fák nem. Viszont benőttek vastag gallyaikkal az útra, de legalább jó tüzelőt adtak az elszáradt részek. Az „út” kellős közepén raktuk meg a tábortüzet, a meredek partfalon üldögélve ettük meg a vacsorát, ami már csak zacskós leves volt, Tibi utolsó tartalékait felhasználva. Táborverés előtt még le kellett gyalogolnunk vízért is, amit egy csordogáló érből nyertünk. Friss volt és tiszta, ahogy eddig is. Visszatérve a „táborhelyünkre” Tibi pár méterrel a tűztől talált egy fekvőhelynyi vízszintes területet, ott bivakolt éjszaka. Én azt gondoltam jó lesz a kicsit lejtős rész is az út mellett sátorhelynek. Nem volt jó, folyton legurultam, rosszul aludtam.

A tervünk az volt, hogy másnap felvonszoljuk magunkat a csúcsig, onnan már közlekedésre alkalmasak az utak. Elmegyünk Munkácsra, és szerzünk alkatrészt. Az otthoni support facebookos segélykérése nyomán 1 órán belül jöttek segítő telefonok, mi addigra már úton is voltunk a bömössel, két személlyel. A Yamaha az erdőben maradt, az én pakkomat elrejtettem a bozótban. Tibi teljes felszerelését felcűgöltük a hegytetőre. A vége felé egyre gyakrabban kellett levenni az oldaldobozokat a Dakarról, mert nem fértek el az út meredek oldalfalától. Trükkös kis útszakasz volt. Felértünk hát végre, de ez csak félsiker volt. Két személlyel, megpakolt motorral és hulla fáradtan óvatosan ereszkedtünk lefelé Lipovec, a legközelebbi falu irányába. Az út betonlapokból volt kirakva, néhol kiálltak belőle a betonvasak, néhol csak egyszerűen le volt szakadva egy kanyar a földdel együtt. De nekünk ez már sztráda volt így is. A faluba beérve az egyetlen boltocskában ittunk egy üdítőt és rendeztük a sorainkat, tervet kovácsoltunk az információink és lehetőségeink figyelembe vételével. Konkrét segítséget a Magyar Honda Transalp Klub egyik Kárpátalján élő tagjától, Yoshitól kaptunk. Ez a segítség egy jó tanács volt, menjünk vissza Magyarországra alkatrészért, Ukrajnában fölösleges erőlködni, ha kapnánk, akkor is heteket kellene rá várni.

Így hát megmozgattuk a hátországot, lett is alkatrész, a nyíregyházi Yamaha Karsaitól kellett csak eltranszportálni oda ahol mi vagyunk. Yoshi felajánlotta azt is, hogy a határtól elhozza nekünk, de egyszerűbbnek tűnt, ha mi magunk megyünk érte. Berobogtunk hát Munkácsra. Volt egy erőtlen kísérletünk is, hogy helyben találjunk alkatrészt, de meglátva a motoros bolt márkakínálatát, egyből letettünk erről. Végre ettünk egy jót egy kocsmában, és feltöltöttem valamelyest a lemerült telefonomat. Yoshival ekkor már többször beszéltünk, meghatároztuk a pozíciónkat is neki. Hívott is, hogy 15 perc múlva legyünk egy megadott helyen, odaküld valakit. Így tettünk, a megbeszélt időben begurult egy csopperes. Doctor Vladimirhoz volt szerencsénk a helyi motoros klub egyik tagjához. Ő elvezetett bennünket egy szállóhoz, ami mint később kiderült Munkács központjától sem volt messze.

Nagyon jó érzés volt, hogy segítettek, segíteni próbáltak sokan, ezúton is köszönjük mindenkinek! Mégis fura lenne, ha bárkinek ajánlanám az élményt, hiszen ahhoz előbb bajba kell kerülni.

A szálló nem került sokba, átszámítva kb. 12 euró volt fejenként, reggeli nélkül. Ezért cserébe viszont volt meleg víz, rendes nyomáson. Már elszoktunk tőle. Elköszöntünk Vladimirtól, ettünk, ittunk, aztán megterveztük a másnapot. Tibi reggel motorra száll, én pedig bemegyek a városba gyalog, pénzt kellett váltanom. Ez volt a nagy haditerv. Nyíregyházán várt minket az alkatrész, egy délelőtt alatt meg lehetett járni az utat határátlépésekkel együtt.

Reggel Tibi el is indult, én pedig ráközelítettem a városközpontra. Az első benyomásaim érdekesen pozitívak voltak. Egy árnyas utcán kisvárosi forgalomban sétáltam be a központba, hétköznap volt ugyan, de mégis nyüzsgött az élet. Az egyik bankban váltottam pénzt, majd keresni kezdtem egy számítógépes üzletet, ahol SD kártya olvasót szerettem volna venni. Több boltban is jártam, de pont olyat nem tartottak. Végül betértem egy fotós szalonba érdeklődni. Itt amint hallották, hogy magyar vagyok, egyből kihívtak egy fiatalembert, aki szintén magyar volt. Péter, azaz Jaroslav elvitt egy közeli üzletbe, ahol válogathattam is a readerek között. Magamtól nemigen találtam volna meg, eldugott helyen volt, sőt azt hiszem igazából nagykereskedésként üzemelt a bolt. Ezután visszamentünk a fotószalonba, ahol a számítógépet is használhattam Péter közbenjárására. Ő ugyanis csak nyomtatót szervizelt épp ott. Miután feltöltöttem végre az első képeket a netre híradásul, még egy kávéra is meghívott egy közeli, elegáns helyen.

Mindeközben, és miután visszamentünk a szalon hátsó udvarára sokat beszélgettünk, én nem siettem, és neki is volt ráérő ideje. Később elballagtam a közeli sétáló utcáig, majd indultam vissza a szállásra, időközben Tibi már úton volt visszafelé a kuplunglamellákkal és olajjal Nyíregyről. Kb. 5 perccel előtte értem vissza. Délután még bementünk gyalog a városba, megnéztük a várat, turistáskodtunk kicsit.

Munkács Kárpátalja második legnagyobb városa Ungvár után, legnagyobb nevezetessége Munkács vára. A Latorca partján fekvő Munkács a 16. és 17. században az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott. Zrínyi Ilona ennek az időszaknak a végén közel 2 esztendeig védte a várat a Habsburgoktól. A Rákóczi szabadságharc idején a legtovább kitartó erősség volt, csak a Szatmári békekötés után került Habsburg uralom alá. A 48-as szabadságharc után várbörtönként funkcionált, raboskodott itt például Kazinczy Ferenc is. Leghíresebb szülöttje Munkácsy Mihály, és megfordult itt is Petőfi kárpátaljai utazása során. (Ungvárnál jobb véleménye volt a városról.) Az én benyomásaim nagyon érdekesek voltak, ahogy említettem korábban, a belvárosban, a sétálóutcán járva nagyon is élhetőnek és szimpatikusnak tűnt. Munkács fontos ipari és kulturális központ Kárpátalján, és nem utolsósorban közlekedési szempontból is fontos csomópont (Ungvárhoz hasonlóan). Talán kevesen tudják, de a Trianoni határok kijelölésekor a vasúti csomópontok is nagy súllyal estek latba a döntés meghozatalakor az antant részéről. A második világháború után a magyarok elveszítették többségüket, manapság az ukránok vannak a legtöbben, akik valójában rutén (ruszin) nemzetiségűek többnyire. Ez az a nép, amelynek legnagyobb történelmi eseménye a Rákóczi szabadságharc („Rákóczi népe”). Kárpátalja egész történetében a magyarokkal egymásrautaltságban, ennél fogva barátságban éltek egymással népeink. A ruszinok jobbágyok és pásztorok voltak, vezető rétegük sohasem alakult ki, nemzeti öntudatuk alapja a görög katolikus vallás. A ruténok között megkülönböztethetünk dolisnyákokat, huculokat és lemkókat mint népcsoportokat. A magyarokkal való testvéri szövetséget és együttműködést sosem sikerült aláásni sem az ukrán, sem az orosz nacionalistáknak.

Az első bécsi döntés értelmében Kárpátalja magyarlakta területeit visszacsatolták Magyarországhoz, ezzel párhuzamosan az ukrán nacionalisták Augusztin Volosin kormányzó vezetésével a maradék Kárpátaljai területen önálló ruszin/ukrán államot szerettek volna létrehozni. 1939-ben a magyar hadsereg bevonulása azonban meghiúsította ezt a tervet, az ukrán nacionalisták emiatt a mai napig neheztelnek a magyarokra.

A Szovjetunió felbomlása óta, 1991-ben a modern Ukrán állam megalapításakor a kárpátaljai népek egyúttal a saját autonómiájukra is szavaztak, amelyről azóta sem született döntés. A mai politikai helyzetben talán ez a legésszerűbb törekvés, nem pedig a Magyarországhoz való visszacsatolás. A határ menti 20 km-es sávban vannak csak többségben a magyarok, az Ő számukra Kárpátalja nem is jelent többet. (Megjegyzem, a hegyvidéken mindig is a ruszinok voltak többségben.) Visszacsatolt területként ismét csak egy olyan helyzetbe kerülnének, amelyben nem dönthetnek a saját sorsukról. Ezért a magyaroknak egy közös kárpátaljai magyar-rutén unió lenne a kiút, a felemelkedés záloga.

Az ukrajnai válsághelyzet, a Krím autonómiája, a donyecki szakadár törekvések esetleg ebbe az irányba terelik a történelmet. Az országban kialakult káosz nem érte el Kárpátalját, semmilyen negatívumával nem találkoztunk út közben. Sőt, a jelenlegi ukrán hatalom fegyveres képviselőit szívesen láttam volna az utakon, mert az ő jelenlétük egyben a rendőrségi korrupció ellen is menedéket nyújthatott volna. Természetesen ezzel is találkoztunk - erről majd később. A rendőrök állítólag rettegnek az új hatalom képviselőitől, akik nagyon keményen lépnek fel velük szemben, ha korrupción kapják őket. Egyéb valós veszély Kárpátalja felől nemigen fenyegeti az ukrán államot, Donyeck messze van ide.

A mozgósítás nem volt általános, amíg kint tartózkodtunk. A tartalékosok közül hívtak be sokakat, az újonc sorkötelesekkel ez ideig csak teszteket írattak, behívásukra nem került sor. Azonban az ettől való félelem miatt sokan „átszöktek” a magyar oldalra. Az ott élő magyar közösség sosem érezte hazájának Ukrajnát, belegondolni is szörnyű, hogy ennek ellenére harcolniuk kell esetleg egy olyan országért, olyan érdekekért, ami nem a sajátjuk. A kárpátaljai magyaroknak azt ígérik, hogy csak a lakóhelyükhöz közeli helyekre osztják be a behívottakat, ennek ellentmondani látszik, hogy az egyik határ menti faluban már volt halálos áldozata a konfliktusnak. Olyan magyarról van szó, aki Donyeckben veszítette az életét. Azt nem sikerült megtudnom, hogy milyen haderőnemnél szolgált.




Copyright Kondor Túra Társaság 2018 - Minden jog fenntartva.