Kárpátalja motoros túra 2014, harmadik rész

...immáron birtokában a kuplung szerkezet javításához szükséges alkatrészeknek, visszaindultunk a hegyre, amely egyébként a Róna-havas nevet viseli...

Gyurgyó, Indy, 2014-07-01


A Munkácsról kivezető úton rendőröket láttam hadonászni felénk, az úttest másik oldaláról. Tibi észre sem vette őket, én kicsit gondolkoztam, majd jeleztem neki, hogy inkább menjünk vissza, nehogy üldözőbe vegyenek. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy lenyúlni akartak bennünket. Én, mint utas nem voltam alanya a rögtönzött közúti ellenőrzésnek. A legunszimpatikusabb hólyag rendőr intézkedett persze. Tibit interjúvolta, ivott-e alkoholt? Tibi mondta: ja, tegnap egy sört. Na, erre felcsillant a pribék szeme, vette elő a szondát, Tibi fújta. Közben magyarázta a többi fakabát, hogy Ukrajnában 24 órával a vezetés előtt tilos az alkoholfogyasztás. Én csak egy jó színjátéknak tartottam az egészet, ha létezik is ilyen szabály, a szonda nem mutathat ki egy tegnap este megivott sört. Az intézkedő zsaru rajzolta a papírra, hogy 0,003. Mondom ez hülyeség, mutassa. Azt nem lehet. Mondom akkor fújassa meg újra. Azt sem lehet, jogsi bevonás lesz. Mondtam, akkor nincs mese, menjünk a kórházba vérvételre. Engem inkább kezdett dühíteni a helyzet, gondoltam, most elcseszik az egész napunkat rossz esetben. De Tibi jogsija forgott kockán, Ő másként értékelte a helyzetet. Addigra összebújtak tanakodni, mit csináljanak velünk, és meghatározták a tarifát is, 200 euró. Ki is nevettem őket, és hajtogattam, hogy menjünk a kórházba. De végül kicseleztek, velem elkezdett az egyik jópofizni, míg az unszimpi zsernyák beültette Tibit maga mellé a vadiúj Toyota Priusba. Én ezt nem is láttam, csak azt vettem észre, hogy megenyhültek, és mehetünk tovább, elengednek, gondoltam, feladták, hisz úgysem nyerhetnek. A hivatalos hercehurcával csak jelentenivalót csinálnak maguknak, semmi haszon fejében. Robogtunk is tovább. Az első megállónál aztán kiderült, hogy Tibi mégis adott nekik egy kis aprót. Én pont kezdtem volna utólag elemezni a helyzetet, levonva a tanulságot, hogy jobb, ha antialkoholistának és még a biztonság kedvéért vegetáriánusnak és szűznek is valljuk legközelebb magunkat. Amennyi pénzt kaptak, abból mondjuk nyalókára sem telik, tehát ebben az esetben kiegyezek egy döntetlennel…

Visszaérve Lumshoriba lepakoltuk a bömösről a fölösleges cuccokat, csak szerszámokat vittünk fel, és az éjszakai táborozáshoz szükséges dolgokat Tibinek. Az oldaldobozokat beraktuk a boltocska tulajának házába. Ők nem nagyon értették a szitut, de nem is kérdezősködtek, csak segítettek.

A hegytetőre érve gyalog folytattuk az utat a tehénkéig, ott állt érintetlenül. A kuplungot pikk-pakk megszereltük, kapott a kicsike friss olajat, aztán felkínlódtuk magunkat ezzel a vassal is a csúcsra, illetve addig ahol a BMW-t hagytuk. Gyűjtöttünk még némi fát, ami az esti tábortűzhöz kellett, aztán végre ismét nyeregben mehettünk tovább.

A Róna-havas egyébként kedvelt kiránduló célpont, akár motorral is, csak a másik irányból. Yoshi is említette, hogy szoktak oda járni. Több túraajánlatot is találtam később a neten (gyalogtúra), mindenhol felkészült túrázóknak ajánlják a mi útvonalunkat. Hát jól beválasztottunk az tuti.

A hegytetőn a gyönyörű kilátás mellett megcsodálhatjuk valaminek a romjait is. Az első vélemények szerint szovjet rakétabázis volt valaha, aztán volt, aki állította: radarállomás épületmaradványi. A harmadik verzió szerint egy sztratoszférikus kommunikációs átjátszó állomás. Csakhogy mire felépült, elavult technológiának számított. A dolog érdekessége, hogy napjainkban a google szintén a „sztratoszféra felé megy” a kísérleteivel, amelynek eredménye egy globális mobil és internethálózat lehetne. Persze nem ugyanarról a technológiáról beszélünk.

Május vége felé jártunk, de havat is találtunk az egyik árnyékos részen. Kényelmesen berendezkedtünk a kis táborunkban, amikor két ukrán fiú ért fel épp a csúcsra Lipovec felől. Invitáltuk őket a tűzhöz, el is fogadták a meghívást. Mint említettem, tüzelőért elég keményen meg kellett volna dolgozniuk, ezért jól jött nekik, hogy mi felkészültünk. Tapasztalt srácok voltak, aznap 15 km volt a lábukban. És mindketten vegák. Érdekes volt számomra, hogy milyen kajákkal pótolják az energiát. „Tanultunk” ismét egy új ételt, ez egy ukrán magtermés, amit országszerte lehet kapni, megfőzve óriási térfogat növekedést produkál, nem mellesleg jó a tápértéke és az íze sem rossz. Ők friss gombát és répát adtak hozzá, és sajtot ettek mellé. Nekem ízlett, de maradtam a saját receptnél.

Még Munkácson bevásároltunk és megígértem Tibinek, hogy nagy lakomát csapunk, ha felérünk végre, persze én főzök, a kedvencemet, ami a cigány lecsóhoz hasonlít leginkább. Vettünk is mindenféle hozzávalót, csak rendes kolbászt nem sikerült vennünk, de a boltban ahol jártunk egy BMW-s reklámszatyrot kaptunk! Strapabíró anyag volt, nem tudom, honnan kerülhetett egy élelmiszerüzletbe, még az is rá volt írva, hogy 70(!)kg-ig terhelhető… Tehát ha erős vagy, vihetsz benne egy zsák cementet és még két kis láda almát. Nanemá!

Szóval bevacsoráztunk és gyönyörködtünk a naplementében, na meg fotóztunk. Az ukránok elővettek egy dorombot és annak egy vietnami változatát, meg egy szájharmónikát. Csaptak valami zajt, aztán megunták. Ok, nem volt egy orchestra, de az igazi tábori hangulathoz jól jön egy kis zajkeltés.

Másnap folytattuk az utunkat, most már lefelé. A faluban felvettük Tibi dobozait, majd nekiindultunk egy alapos láncolajozás után. Az én pótláncom egész jól bírta, igaz sok km nem került bele… Próbáltunk visszatérni az eredeti elképzeléseinkhez, bár a 3 nap hátrányt már nem volt esélyünk behozni. Elhatároztuk, hogy 2 nappal tovább maradunk, a Róna-havas megtörte a lendületünket.

Elindultunk hát a Vereckei-hágó felé. Már közel voltunk, egy alsóbbrendű útról balra kellett volna kanyarodni, a GPS mutatta az irányt. Rosszul. Így egyből átléptünk egy záróvonalat. Kárpátalján ritka ez, és minden más útburkolati jel, hiszen a morzsalék aszfaltra és lyukakra tiszta pocséklás lenne festeni. Itt rendes aszfalt volt, fehér csík, na és ellenőrző pont. Az adószedés alternatív változataként csini kis biznisz alakult a forgalmi csomópontra. Sorompó, ellenőrzés. És jött a duma, meg hogy fejenként 850 hrivnya, vagy összesen 60 euró. Persze zsebre. Most csőbe húztak bennünket, nem tudtuk letagadni a szabálysértést. Ez a kisebbik baj volt, de mint oroszul makogó, én voltam a tárgyalópartner. Jó hangulatban kezdtünk egyezkedni, de sajnos nagyon rossz tárgyalási pozícióban voltam. A szabálysértés ok, de Ukrajnában ezt el lehet intézni 100 hrivnyával, ez a tarifa. Csakhogy az én papírjaimat szorongatták, és azok nem voltak rendben. Ugyan a határon átengedtek, vissza már nem lehet gond, de látszott, hogy ezek a rendőrök nem falusi gyerekek, rafkósak voltak, ha sokáig nézegetik az irataimat, fel fog tűnni nekik a hiányosság. A másik hiba az volt, hogy minden pénzem, euró és hrivnya együtt a nadrágzsebembe volt gyűrve. Nem tudtam arra hivatkozni, hogy kevés pénzem van, mert ha belenyúlok a zsebbe és kihúzok egy bankót, az lehet 50 eurós és 1 hrivnyás is. Olyan lett volna, mint egy lottósorsolás. Inkább felajánlottam a főnöknek 50 eurót, mert abból meg nem volt kisebb címletem. Persze belement az alkuba, barátságosan kezet fogtunk, majd további jó utat kívántak nekünk. Azért még adtam neki egy névjegykártyát, utalva rá, hogy majd jól megírom milyen korruptak a rendőrök Ukrajnában. Arra azért figyeltem, hogy ezt ne érthesse meg egyből. Elrontották a napomat, nagyon mérges voltam magamra, amiért ilyen figyelmetlen voltam. A tanulságok remélem, hogy valaki másnak a hasznára válnak majd.

Felmotoroztunk a hágóhoz, közben egy busznyi magyar turistát kellett kerülgetnünk, akik szerintem meg voltak róla győződve, hogy a sétaúton tolakszunk, pedig pont fordítva volt, ők sétáltak az autóúton. Igaz nem nagyon emlékeztetett rá a keskeny kaptató. 1980 óta az országút nem erre vezet, az odajutás a szerpentin elhanyagolt állapota miatt egyre bajosabb. Az első emlékművet még a milleneum évében állították 1896-ban, később a folyamatos rongálások után az 50-es években teljesen elbontották. A mostani 1996-ban épült, de az ukrán nacionalisták romboló ösztönei miatt 2008-ban ismét fel kellett újítani. Jó időnk volt, gyönyörködtünk kicsit a tájban, majd továbbálltunk. Valahogy nem jött át a történelmi hangulat, ráadásul ez a hely nem is a hágó, hanem egy kilátópont valójában. Cserébe viszont gyönyörű a panoráma.

A következő célpontunk Kárpátalja egyik legszebb vízesése, a Sipot volt. Ilyen néven a térképünk több helyet is jelölt, a sipot magyarul azt jelenti: suttogás. Mi konkrétan a Volóc melletti zuhatagot kerestük. Némi bizonytalanság után meg is találtuk, lefizettük a 3 hrivnyás belépőt fejenként és elballagtunk a nevezetes pontig. Hát szépnek szép, bár az időközben odaérkező ukrán turista meztelen seggének látványa nem adott hozzá a fennkölt hangulathoz. Talán rituális fürdőt vett, vagy csak koszos volt, nem nagyon zavartatta magát. A vízesés fölötti réten minden évben hippik gyűlnek össze a világ minden tájáról és isznak, meg amit a hippik szoktak még csinálni. Most is volt ott egy kisebb csapat, dobolgattak, fonták egymás haját, elvoltak magukban.

A Fülöpfalvai híres fatemplom miatt még visszakanyarodtunk, megnéztük a nevezetes építményt. Épp eleredt az eső, úgyhogy megpihentünk egy kicsit az eresz alatt, majd tovább indultunk Alsókalocsára. Yoshival nap közben beszéltünk telefonon, ő javasolta a települést célpontnak, merthogy épp ott tartózkodott. De mi már csak estére érhettünk oda, úgyhogy üzentem neki, ne várjon ránk, ha jobb dolga is van. Késő délután értünk a faluba, ahol az volt az infónk, hogy 80 hrivnya a szállás a valamikori csendőrlaktanyában. Címet nem kaptunk hozzá, de nem is volt rá szükség, mert belebotlottunk.

Alsókalocsán több nevezetes dolog is van, mi mindet kihagytuk. A legjobban a skanzent bánom, ahol igazi tankot is lehet vezetni állítólag, és az Árpád vonal itt feltárt bunkereit. Láthattuk volna a híres-hírhedt Suhaj betyár sírját aki túltett még a Dalton fivéreken is. Itt is van persze fatemplom, ennek külön érdekessége, hogy a kommunizmus idején ateista múzeumot rendeztek be benne. A görög katolikus vallásúakkal bántak a legkomiszabbul ezekben az időkben, több templomot raktárnak használtak, de ezt a múzeum dolgot már nem lehet fokozni… Talán egyszerűbb lett volna lebontani mindet, bár ez a „megoldás” kétségkívül stílusosabb. Az egy másik kérdés, ki-ki hogyan minősíti. Egyébként tényleg szépek, van olyan, amit egy szög nélkül építettek fel valamikor, bár sokat mostanra bádogtető csúfít el közülük.

Megszálltunk hát a volt csendőrlaktanyában. Ez valamikor cseh kaszárnya volt, abban az időben amikor Kárpátalja Csehszlovákiához tartozott. Cetnicke Stanica néven kell keresni (ez cseh nyelven van, annyit tesz: rendőrség). Egy család üzemelteti, nagyon kedvesek voltak, az ivó rész kocsmaként is üzemel. Igaz a zuhany a hideg és forró víz váltogatását önműködően oldotta meg. Hajdanán a diliházakban ez volt az alapkezelés a beöntés előtt, ami minden betegnek járt.

Még aznap este beszélgetés közben a tulaj ajánlott egy offroad útvonalat a következő célunk felé, keresztül a Kraszna-gerincen a Fekete-Tisza forrása felé. Rajzolt is egy kis térképet, merre menjünk, hol térjünk le. A falu egyébként elég furcsa elrendezésű, ezért is nem akadtak utunkba a fentebb nevezett látványosságok. Némi kóválygás után feladtuk a keresést, és elindultunk déli irányban. Kárpátalján nem nehéz összegyűjteni a km-eket, ha aszfalton utazik az ember, és mindent meg akar nézni. Sok érdekesség tulajdonképpen zsákfalvakban van. De pont ezért olyan érdekes azoknak, akik nem ijednek meg egy kis terepgyakorlattól.

A Talabor folyó mentén haladtunk tehát délre, majd Csománfalvánál letértünk a főútról. Azaz a kátyúsról átmentünk egy még kátyúsabbra. Gyakran persze ezek az utak már annyira rossz állapotban vannak, hogy a kátyúk összeérnek. Kárpátalja egyetlen útjavítását ezen a szakaszon láttam valahol. Gondolom helyi erők valami betonhoz hasonlóval öntötték fel a lyukakat.

A kisebb településeket céloztuk meg, és találtunk egy rövidebb földutat, ami átvezetett Rahó alá. Na nem mintha siettünk volna. Jól döntöttünk, gyönyörű helyeken vezetett a földút, az utolsó szerpentines szakasz Kaszómezőtől különösen szép volt.

Kárpátalja Nílusa, a Tisza mellett megálltunk az első saslikosnál. Ettünk egy jót, haverkodtunk a helyiekkel. Épp jókorra időzítettük a pihenőt, mert rövidesen leszakadt az ég. Ezért kivártuk, míg eláll a zuhé, közben szemtanúi voltunk, ahogy az egyik törzsvendég fejjel beleállt a betonba. Nagy felhajtást nem csaptak, a hulla részeg fazonhoz nem is mentőt hívtak, hanem a rokonának szóltak, aki érte jött autóval. Hétköznapi esetként kezelték az ügyet, én abban sem voltam biztos, hogy túlélheti, akkorát zakózott a lépcsőről.




Copyright Kondor Túra Társaság 2018 - Minden jog fenntartva.