Elfeledett hadi utakon – felfedező út az francia-olasz határvidéken 2. rész

Kovács Máté Örs, 2019-01-20


A Parpaillon hágó stratégiai szerepe egészen a középkorra nyúlik vissza összekötve Felső-Provence régiót a Magas-Alpokkal. Valódi hadi jelentőséget azonban a XVIII. század végétől nyilvánítanak neki, majd a Fort de Tournoux erődkomplexum 1840-ben kezdődő építése óta vált igazán fontossá. A 2637 méter magasan fekvő 520 méter hosszú alagút építésébe 1891-ben kezdett a francia hadsereg, mely közel tíz évig tartott, nem beszélve a hozzá csatlakozó úthálózat további tíz éves építési munkálatairól. Belegondolni is szörnyű, hogy milyen körülmények között dolgozhattak ott akkoriban és milyen kihívásokat jelenthetett mindez. Manapság kedvelt úti cél motoros, terepjárós, hegyi bringás kalandorok és gyalogos túrázók körében is. A túratervezést segíti a neten található számos beszámoló, de a térképeken is egyszerűen megtalálható.

Én Bardonecchia felől érkezve, a nehezebben járható keleti oldalról közelítettem meg a hágót. Maga az alagút általában le van zárva, így átmenő útvonalat nem javasolt tervezni. Már odafelé is olyan klassz helyeken haladtam, mint például a Col de l'Échelle vagy a Col de Vars végtelennek tűnő fenséges szerpentinjei. A közelben pedig már táblák jelezték az irányt és legnagyobb meglepetésemre azt is, hogy az alagút kivételesen nyitva áll. A földút kezdeténél lévő pihenőnél van vízvételi lehetőség és egy kedves lakóautós pártól a vadkempingezéshez is hasznos tanácsokat kaptam. A könnyen járható erdei útszakasz után a Ruisseau de Parpaillon patak mesébe illő kőhídján átkelve pillantottam meg „a völgyet”.

Csak ámultam-bámultam és majd kiugrottam a bőrömből, mert álmaim bakancslistás táborhelye előtt álltam! Ráadásul volt ott már egy lakó-furgon is, így nyugodt szívvel csaptam fel én is a kis sátram. Volt ivóvizem, elemózsiám, tele tank, jó időjárás és valahogy minden olyan tökéletes volt, amire évek óta vágytam utazásaim során. Talán azért, mert már a második vadkempingezős estém volt, vagy mert napok óta a francia alpok bűvöletében álltam, de a természet békéje és a táj szépsége annyira magukkal ragadtak, hogy úgy éreztem, már ezért megérte ez a túra. Mert van amikor egyetlen ilyen jól sikerült nap nagyobb élményt tud okozni, mint máskor egy egész nyaralás.

A csillagos égbolt alatt végtelen nyugalomban töltött éjszaka után a táborbontást követően izgatottan indultam fel az alagúthoz. A völgy – túrabeszámolókból ismerős látványa – délelőtti pompájában is ámulatba ejtő. A kaptató viszonylag rövid és járható, de helyenként technikás és változó nehézségű. Reggeli séta-motorozásnak mindenképp ütős, ezért érdemes óvatosnak lenni.

Az alagutat megpillantva újra a francia katonák jutottak eszembe, vajon min mehettek keresztül mire mindezt megépítették. Emellett eltörpül a dicsőség, hogy én ide felmotoroztam, de azért így is büszkén lőttem a fényképeket. Az alagútban van egy kis kanyar, így a bejáratánál állva nem látni a fényt a végén, ezért elég félelmetes hely.

Minden ösztönöd azt súgja, ne menj be, mert biztosan perecelés lesz a vége. De a győzelmi mámor és az „ismeretlen” hívó szava persze elnyomja a hangokat. Az átkelés teljesen szürreális élmény, olyan mintha barlangászni indulnál motorral. A kilómétereknek tűnő, zord 500 méter megtétele után szinte érezni lehet a francia haderők hajdani örömét a túloldalt megpillantva.

Odaát sem „gyengébb” a panoráma, zöld hegyvonulatok, amíg a szem ellát. Ezen az oldalon tényleg jobb az út, Crévoux felől a D39T-n könnyebben megközelíthető az alagút. Kis pihenő után visszafordultam és a sisak alatt fülig érő szájjal zötykölődtem le a völgybe. Felfedező utam a Ligur tenger felé folytatódott az utosló történelmi szakaszához érve.




Copyright Kondor Túra Társaság 2019 - Minden jog fenntartva.