El Camino 2013/7, Az egy főre jutó tanárok száma a Caminón...

El Camino 2013/7, Az egy főre jutó tanárok száma a Caminón...

Tizedik nap: Frómista-Lédigos 439-396 43 km Túl voltam a felén, vagyis több mint négyszáz kilométert legyalogoltam, ez kicsivel több, mint a fele a S.J.P.D.P. és Santiago közötti távolságnak.

Stephen Walker Etióp, 2013-06-07


Tizedik nap: Frómista-Lédigos 439-396 43 km

Túl voltam a felén, vagyis több mint négyszáz kilométert legyalogoltam, ez kicsivel több, mint a fele a S.J.P.D.P. és Santiago közötti távolságnak.

Újult erővel vágtam neki a napi távnak. 5 kilométer után felötlött bennem a felismerés, hogy a telefonom ott maradt a töltőn a szálláson… Nem volt mit tenni, fogtam a táskámat és elrejtettem, aztán uzsgyi vissza a mobilért. Értetlenkedve néztek rám a szembejövő zarándokok, előbb a lengyel házaspár, majd a magyar lány, de nem volt kedvem magyarázkodni, mert tartottam tőle, hogy talán már nincs ott a telefonom, de hiába volt minden aggodalmam, senki sem nyúlt hozzá. Ezután a kitérő után még ott Frómistában megreggeliztem és mentem tovább. Miután a táskámat is magamhoz vettem a rejtekből, már magasan járt a nap, és hirtelen a bal térdembe fájdalom nyilallt bele. Nem tudtam mire vélni, hisz azelőtt még sosem fájt a Caminón. Otthon már volt részem ebben az érzésben, főleg a téli betonon való futkározások váltották ki. Pár nap óta itt is rengeteg volt a beton és kevés az emelkedő, ami egy picit levenné a terhet azokról az izomcsoportokról, amelyek már napok óta dolgoznak. Így hát kénytelen voltam megállni. Próbáltam lazítani a térdem, de hiába, aztán miután ismét elindultam hirtelen kipattant, és a nap további részében megfelelően működött.

Pont jókor jött helyre, hiszen következett egy igen hosszú szakasz a végtelen Mesetába, víz és szállás nélkül. Elég felkészületlenül vágtam neki, hamar elfogyott a vizem. A végtelenség közepén találkoztam két vörösre sült félmeztelen francia férfival. Épp egy pihenőt pillantottam meg, ahova odaérve szomorúan konstatáltam, hogy víz ismét nincs. Összegyűlt ott egy egész csapat, egy ázsiai nő, ez a két francia, egy spanyol bácsika, illetve jómagam. A bácsika mindnyájunkkal kezet fogott és Buen Caminót köszönt majd ment is tovább. Mi még beszélgettünk, ekkor mesélték el a franciák, hogy mindketten az elmúlt télen váltak el a feleségüktől, és szinte teljesen pénz nélkül vágtak neki az útnak Párizsból. Már nagyon rég úton voltak, néha megálltak dolgozni egy kis pénzért vagy élelemért. Eldöntötték, hogy nem állnak meg Santiagoban, hisz nincs miért hazamenniük, inkább mennek tovább Portugáliába, aztán ki tudja hova. Elővettem a maradék kekszem és megkínáltam őket, de nem akarták elfogadni, végül egyet kivett az egyikük és kettétörte maguknak. Hiába erősködtem, nem fogadtak el többet. Káprázatos, mekkora utat jártak be ilyen puritán körülmények között és mégis annyira vidámak voltak, és önfeledten örültek minden apró rezzenésnek, ami őket érte.

Együtt gyalogoltunk így egészen az első kútig, ahol aztán ők lepihentek, én pedig mentem tovább. Az albergue ahova beértem nagyon jó felszerelt volt, még medencével is rendelkezett, amit most nem hagytam kihasználatlanul, mint legutóbb. Vettem egy nagy korsó sört aztán beültem. Néztem, ahogy fújja a szél a ruháimat, és ott, abban a pillanatban sehol sem lettem volna szívesebben, mint abban a lédigosi kis faluba. Imádtam mindent, ami körülvesz, és végig söpört rajtam a boldogság mámora…

A fürdő után ismét megismerkedtem fél tucat koreaival. Sec perc alatt összedobtak egy vacsorát, amire engem is meghívtak. Elbeszélgettünk, aztán ismét kimentem a kertbe és ott jól lenyújtottam a térdem, nehogy megint beüssön a fájdalom. Ami szerencsére a későbbiekben már nem megkímélt az utamon.

Tizenegyedik nap: Lédigos- El Burgo Ranero 396-361 35 km

Ez a nap igazi nemzetközi nap volt, a szokásosnál is több emberrel hozott össze a sors. A terep változatlan maradt az előző napi etapokhoz hasonlóan. Még reggel megszólított egy lengyel srác Arek. Vele már korábban is találkoztam, de nem beszélgettünk, aznap viszont szinte egész nap együtt gyalogoltunk. Warsóban él, de több évet töltött Dublinban, ahová tanulni ment. Most angolt tanít egy helyi iskolában és vallási indíttatásból kezdte el a Caminót. Hihetetlen milyen sok mindenről mesélt nekem, egész nap dőltek belőle a sztorik. A legjobban az tetszett, amit egy skót bácsiról mondott el. Ott dolgozott nála, mint ápoló, és az volt a feladata, hogy újságot olvasson fel neki. Egyszer ez az öreg megkérdezte tőle, mi az élet értelme szerinte. Arek azt válaszolta, hogy a boldogság. Erre az öreg valami ilyesmit mondott; no és ehhez milyen út vezet? Erre Arek nem tudott megfelelő választ adni, és az öreg röhögve rávágta; hát a whisky!

A tempónk közel azonos volt, így hát együtt értünk be a szállásra El Burgoban. Arek lealkudott egy olcsó három ágyas szobát, így ott aludtunk. Délután kimentem meginni egy kávét, amikor is egy spanyol szövegben egy magyar,,Uhh hogy is van ez”-t…. hallottam, és nem csalatkoztam, egy magyar nő próbálta spanyolul kifejezni magát, de azért néha csak-csak közbe vegyült egy-egy gyönyörű magyar kötőszó. Végül sikerült megrendelnie a kávéját, vagy nem is tudom, hogy micsodáját. Köszöntem neki és beszélgetésbe elegyedtünk. Eközben Arek is talált egy idősödő lengyel házaspárt beszélgetőpartnernek, sőt még egy hatodik személy, Jarek is csatlakozott hozzánk, aki szintén lengyel volt. Meglehetősen sok mindenről szó esett. A hölgyről kiderült, hogy rajztanár. Igen itt a Caminón ebben az időszakba majd mindenki lázadó egyetemista, vagy épp munkáját unt tanár. Úgy festett, hogy csak mi, kiváltságos diákok, vagy épp tanárok tehetjük meg azt, hogy egy vagy két hónapot itt töltünk, hisz iskolaszünet van. Tényleg rengeteg tanárral találkoztam itt. Lássuk például a mi társaságunkat. A lengyel férj történelem tanár, Arek angoltanár, a magyar hölgy pedig rajztanár. Szörnyű. Próbálok kimenekülni az érettségi után a tanárok köréből, erre tessék ismét túl sok az egy főre jutó tanárok száma a környezetemben.

A beszélgetés témája rövidesen elkanyarodott a politikára, és az ezzel járó ellentétekre. Ezt a témát a lengyelek már saját nyelvükön folytatták. Mi meg a tégla nélküli építkezésről, és jómagamról beszélgettünk, hogy hogyan mertem egyedül elindulni ilyen fiatalon. Ahogy csúszott le az egyre több korsó sör, a hangulat is úgy kezdett egyre jobban parázslani a lengyelek között. Arek próbálta csitítgatni őket, de a sör egyre erősebbnek bizonyult, a mozdulatokból és gesztusokból már azt hittem verekedés lesz, de végül mindenki megnyugodott, és mintha mi sem történt volna kérdezgettük tovább egymást.

A szállásra visszaérve, a harmadik szabad ágy is gazdára talált egy New York-ba élő puerto ricói fickó személyében. Megkérdezte hova valósi vagyok, és a Hungary szóra gyorsan fel is jegyezte a füzetébe a hungry szót. Ezt megláttam és kiigazítottam, hogyan kell írni az ország nevét, ahonnan jövök. Jó, nem várom el egy amerikaitól, hogy ismerje Magyarország nevezetességeit, vagy épp híres városait, de mégis hungry? Egyébként mindig feljegyezte, akivel találkozott, hogy honnan jött, hány éves és mit csinál. Ő is elég bátornak talált és elsírta, hogy neki is sokkal korábban el kellett volna jönnie. Sose nősült meg, 40 éves és taxi sofőr. Sokat beszélt arról, ha még egyszer 18 éves lenne, mindent máshogy csinálna, de azért még most sem késett el, hisz még csak negyven. Nagyon pozitív,,srác” volt. Arekkal, és Jarekkal úgy döntöttünk, hogy másnap reggel később indulunk, így rengeteget aludhattam. Végre…





Copyright Kondor Túra Társaság 2019 - Minden jog fenntartva.