El Camino 2013/2, Az első napok

El Camino 2013/2, Az első napok

Tényleges zarándoklatom első napja, vagyis út Saint Jean Pied De Portból Bizkarettáig.

Stephen Walker Etióp, 2013-06-02


Első nap: Saint Jean Pied De Port - Bizkaretta

Azt gondoltam, korán világosodik, de reggel 6-kor még igen sötét volt, így amíg várakoztam a napfelkeltére, visszamentem az óvárosba és tényleg az elejétől kezdtem meg a gyaloglást. A többiek még aludtak, ezért egyedül indultam el. Az első napi etap az egyik legnehezebb szakasznak tekinthető a rengeteg emelkedő miatt, de szerencsére nekem nem volt vele különösebb problémám. Ahogy jött fel a nap, úgy nőtt az én örömöm és megelégedésem, hogy itt lehetek végre, és igen, megvalósítottam az álmomat, ami egy fél éve még csupán elképzelés volt, és lám beteljesült. Ezeket az érzéseimet csak tovább fokozta a tündérmesébe illő pireneusi táj a maga ködös, birkabégetős atmoszférájával.

Az első pár órában annyira magával ragadott a hangulat, hogy nem tudtam foglalkozni azzal, hogy fáradtnak, vagy épp éhesnek kéne lennem, csak bandukoltam fel és le, ámultam-bámultam. Az első nehezebb 15 kilométer után megindult az út lefelé, és végre egy mozgó büfében meg tudtam reggelizni, még a francia részen. Ezután hamar átértem Spanyolországba. Bükkfa erdők következtek, és a komoly kaptatók is elmaradoztak. Rengeteg emberrel találkoztam az első napi szakaszon, sőt egy Mária szobornál magyar hangra lettem figyelmes, meglepetésemre már az első nap találkoztam magyarokkal. Egy huszon-pár éves katona sráccal, és egy idősebb férfivel hozott össze a sors. Róluk később ejtek szót, mert nem ez volt az utolsó találkozásunk. Egy francia zarándoktól megtudtam, hogy ennél a Mária szobornál az ősi időkben sokat harangoztak a zarándokoknak, mert a szinte állandó ködös időbe rengetegen tévedtek el és váltak a farkasok martalékává. Ma már ez a veszély nem fenyegeti a zarándokokat, hiszen annyian vannak, hogy szinte folytonos libasorban menetelnek, így eltévedni lehetetlen. Farkasveszély pedig ugyancsak nem fenyeget, kevés van belőlük, ha akad egyáltalán.

Még délelőtt beérkeztem az útitiner szerinti első nap végére Roncesvallesbe, de mivel még gyerek volt az idő, gyalogoltam tovább kicsit belekezdve a következő szakaszba. Már rég magam mögött hagytam a várost, amikor ismét belenézve az útikalauzomba meglepetten konstatáltam, hogy még 22 kilométerre van a legközelebbi szállás, de ekkor már mindegy volt, ezért meggyorsítottam a lépteimet, hogy még időbe beérhessek a célba. A táj itt már megváltozott, a hegyek teljesen eltűntek, és helyüket lankás dombok vették át.

Pár óra múlva betértem egy kis boltocskába, ahol ismét összefutottam a két magyarral, sőt még egy harmadikkal is. A nap további részében nem nagyon találkoztam több zarándokkal, úgy tűnt, hogy csak mi magyarok nem elégedtünk meg az aznapi szakasszal, és mentünk tovább. Ez a tény végig elkísért a Caminón, sok külfölditől hallottam, hogy mi magyarok mindig sietünk, mindig túl sokat megyünk. Nem tudom, hogy ennek mi lehet az oka, de valóban nem csak a Caminón, hanem az életben is jellemző ez a mentalitás a magyarra, hogy nem tud lenyugodni, lazítani, hanem mindig csak siet, ha van ideje, ha nincs.

Körülbelül 5 kilométerre voltam Zubiritől, mikor is egy pár házból álló faluba Bizkaretta-ba érkeztem, ahol végre találtam egy albergue-t (vándor szállást), így ott maradtam és befejeztem az első napot. Mivel nem kaptam lakótársat, egy egész szoba az enyém volt. Holtfáradtan dőltem be az ágyba a ruhamosás után, kipihenni az elmúlt két nap fáradalmait.

Második nap: 760-724 Bizkaretta-Cizor-Menor 36km

Reggel ismét sötétben indultam, a hat órai harangszó már a falu határában ért. A mai napi célom Pamplona volt, a San Fermin fesztivál. A baszkok nemzeti ünnepe megérdemel néhány gondolatot. Ha meghalljuk a San Fermin szót, akkor mindnyájunknak a Pamplonai bikafuttatás jut eszébe, pedig nem csak erről van szól az ünnep. A történelmi időkig visszanyúlik a fesztivál eredete, a város védőszentjét ünnepelik a baszkok különböző mulatságokkal, és természetesen a bikafuttatással. Eredetileg a fiatal, erős baszk fiatalok voltak azok, akik futottak a bikák elől, de Hemmingway írásai óta az esemény turisztikai látványossággá nőtte ki magát, és a világ minden részéről érkeznek ide dicsőségre vágyó férfiak és nők, hogy bizonyítsák bátorságukat. Pont ez okozza azt a rengeteg balesetet, sőt halálesetet, ami a fesztivál ideje alatt bekövetkezik, hiszen a bugyuta és felkészületlen turisták sokszor egymást tapossák össze, miközben menekülnek a bikák elől. A San Fermin-t általában július elején tartják, ilyenkor elözönlik a várost a külföldiek, főleg az Egyesült Államokból. Amikor beérkeztem a városba, több angol szót hallottam, mint spanyolt. Igazi karneváli hangulat uralkodott táncosokkal, tradicionális ruhákba öltözött emberekkel.

Fantasztikus volt, igazán jó lett volna több időt eltölteni itt, de mivel sajnos a következő napon nem rendeztek bikafuttatást, így nem volt értelme maradnom, csak egy délutánt tölthettem el a fesztivál mámorában. Pamplona városa nagyon szép és rendezett, a terek, parkok teli alvó emberekkel, akik az éjszakai fáradalmakat a itt pihenik ki. Baszkföld és azon belül is Pamplóna Spanyolország leggazdagabb régiói közé tartozik, ami abszolút meglátszott a városon illetve az árakon is.

A késő délutáni órákban búcsút intettem a fesztiválnak, és elindultam a pár kilométerre lévő Cizur-Menorba. Pár óra alatt beértem a szállásra, ami egy régi templomban volt. Itt ismét rengeteg emberrel találkoztam, köztük egy mexikói sráccal, aki az állatorvosi egyetemet az utolsó évben faképnél hagyva kezdett barangolni a világban szinte pénz nélkül. De nem ő volt a legérdekesebb figura, hanem egy idős 80 éves magyar házaspár, akik nulla nyelvtudással harmadjára járták végig a Caminót. Elképesztő életenergiáról adtak számomra tanúságot. Még nyolcvan évesen, fájós lábbal is végig lehet járni a zarándok utat, csak akarni kell. Elmesélték, hogy 10 éve voltak itt először, de annyira függővé váltak, hogy 5 évente mindig újra és újra végigcsinálják. Kívánom nekik, hogy még sokáig folytathassák ezt, jó egészségben. Sokáig beszélgettem velük, majd kiültem a szállás melletti templom gangjára egy pohár borral, és csak bámultam Pamplona városát, hallgattam a templomból kiszűrődő gitár és éneklés hangjait. Abban a pillanatban beleképzeltem magam a múltbéli zarándokok bőrébe, akik igaz, hogy sokkal puritánabb körülmények között, de ugyanezt az útvonalat járták végig, mint most én a huszonegyedik században, és talán ugyanígy ültek itt ennél a templomnál és várták a Caminó kihívásait, és nehézségeit… akárcsak én.

Következő rész:





Copyright Kondor Túra Társaság 2019 - Minden jog fenntartva.