Huszadik nap: 38-0 Arzúba-Santiago 38km

Megérkeztem. Igen megérkeztem, tulajdonképp ezt tudom elmondani. Ennyi, vége, elértem a 0,00 kilométerhez. Hátam mögött hagytam közel 800 kilométert…

Reggel még sötétben hagytam el a szállást. Egész nap egy kicsit letört voltam, ennek a magyarázata az, hogy az utam nemsokára véget ért. Persze egy kicsit örültem is, és büszke voltam magamra és a teljesítményemre, de nem akartam, hogy vége legyen. Szerettem volna visszacsöppeni ismét Pamplonába, és újra megélni ezt az utat. De tudtam, ez képtelenség, akkor már nem lenne ugyanaz. Ez így volt tökéletes, ahogy volt. Tudom, ha egy ajtó bezáródik, akkor kinyílik helyette egy másik. És véget kellett, hogy érjen ez az út is. Biztos voltam benne, ha innen hazaérek, akkor megváltozik majd az életem. Nem mondom azt, hogy teljesen máshogy fogok élni, hanem talán a dolgokra fogok másképp nézni, és máshogy fogok megélni egy-egy élethelyzetet, amelyen azelőtt talán csak átsiklottam volna.

Szinte oda sem tudtam figyelni az útra. Azelőtt is előfordult, hogy a gyaloglás alatt kizártam mindent, és csak a gondolataimba merültem, de a Santiago előtti napon ez határozottabban igaz volt. Fejben egészen máshol jártam, szinte transzba estem… a 20 nap eseményei cikáztak a fejemben, és nem csak a 20 napé, hanem az egész életem állomásai, sőt az a sok kaland, amiket a könyvekből, filmekből láttam mintha, mind-mind az én kalandom lett volna. Azelőtt még sosem tűnt a képzeletem ennyire valóságosnak. Ebből az álomvilágból csak az utolsó 10 kilométert jelző tábla rántott vissza a földre. És délután kettőre beértem Santiagóba, majd rá egy 30 percre ott álltam... igen a Katedrális előtt.

Ott voltam és nem volt más érzésem, mint hogy megérkeztem. Persze nem vártam azt, hogy majd ott kiszállok a testemből és szentté válok. De igazából csak az az űr fogadott, hogy itt vagyok és ezt is megcsináltam. Tudom, én, hogy nem a cél megvalósítása, hanem az addig eltelt idő az, ami igazán számít. Ezt már máskor is éreztem, amikor sikerült megvalósítanom egy álmom sok kihívás után. Azt gondolom, hogy ezek a célok mind arra valók, hogy legyen valami, amiért küzdünk, de az igazi katarzis a megvalósítás, és az álom kitalálása közben következik be. Ott álltam a katedrális terén és csak néztem-néztem a hatalmas monumentális épületet, és vártam valamit… valamit, ami nem következett be.

Eztán bementem a zarándok irodába. Itt kitöltöttem egy nyomtatványt, ahol többek közt a nemzetiségemre, és a motivációmra kérdeztek rá, jegyzetelték a statisztikai adatokat. Én abba a tíz százalékba tartozom, aki egyáltalán nem vallási indítatásból indult. Az igazat megvallva, nem változott meg a véleményem a vallásról, de a hitem mindenképp erősödött… de az én hitem nem egy valláshoz köthető, hanem az álmaimhoz. Ezután kaptam egy Compostellát, amire ráírták a nevem latinul. Ez egy bizonyítvány arról, hogy végig jártam Szent Jakab útját, és megérkeztem Santiagóba. Ezután bementem a katedrálisba, készítettem millió fényképet, mászkáltam a téren és a környéken.

Majd nekifogtam szállást keresni. Egy hatalmas épületet találtam, véleményem szerint egy több ezer fő befogadására alkalmas szállásra keveredtem. Az ára messze a legmagasabb volt az eddigi szállások közül, de mivel csak egy napot szándékoztam maradni ezért hát fizettem. Ismét tésztát főztem, úgy éreztem magam, mintha még mindig valahol az út közepén járnék. Eldöntöttem, hogy másnap délelőtt bemegyek a misére, majd eztán indulok tovább Finisterrába az óceán partjára.

Huszonegyedik nap: Santiago-Negreira 23 km

Nyolcig szundikáltam teljes nyugalomban, majd egy nyugodt reggeli után elhagytam a szállást. Bolyongtam, nézelődtem egy kicsit Santiagoban, azután visszamentem a katedrálishoz. Itt csak ültem és ültem. Néztem a város egy átlagos napját. A rengeteg zarándokot, akik talán csak most futottak be, ide a katedrálishoz. Néztem az árusokat, akik az ide érkező vándoroknak már bátran kínálgatják az áruikat, hisz ezt már nem kell cipelni, hisz véget ért az út. Nem volt kedvem még csak megmozdulni sem a helyemről, kellemes langyos idő volt, és élveztem, ahogy a nap egyre-egyre erősödik. A misét vártam, amit nem akartam kihagyni, ha már eljutottam idáig. Ahogy itt ücsörögtem, egyszer csak megpillantottam Jareket. A lengyel srácot kivel már jó párszor összefutottam. Oda is kiáltottam neki, mire nagy vidáman odajött és magyarázta, hogy egy fél nap alatt 40 kilométert gyalogolt, hogy ide érjen a misére. Vele tartottam, megnéztük a katedrálist, illetve megmutattam neki a zarándok irodát.

Amíg ő átvette a bizonyítványt, én észrevettem egy buszos irodát. Gyorsan érdeklődtem tőlük, és sikerült vennem egy éjszakai járatra jegyet Madridba. Persze csak azutánra mikor visszaérkezek Muxiából. Gyorsan számolgattam, és minden tökéletes volt. Pont jól osztottam be az időm, még anno januárban. Jarekkal ittunk egy kávét és beültünk a misére. Ott megláttam az egyik magyart, akivel már összefutottam korábban az úton. Váltottunk néhány szót, de aztán a mise elfojtotta az érdeklődésemet bármi más iránt. Valami fenomenális érzés volt. Ott ültem hátam mögött 800 kilométerrel és a véghetetlen elégedettség fogott el. Főleg spanyol volt a szöveg, de angolul is szóltak pár mondatot hozzánk így érthettem valamicskét. Gyönyörű volt az ének, és ott ülve akármelyik korban lehettem volna, hisz ez a mise már több száz éve változatlan. A templomba mélységes csend lappangott, majd kitört a teljes katarzis, amikor meggyújtották a füstölőt. A füstölőt, ami mára a Caminó jelképévé vált, pedig régen nem másra, mint a zarándokok büdös szagának az elhajtására használták. Ma már persze szimpla látványosság.

És egyszer csak véget ért ez a mise is. Mi mindnyájan szétszéledtünk. Azok, akik talán eddig együtt gyalogoltak, most szétváltak, talán örökre, és mindenki hazatért. Voltunk páran, akik mintegy levezetésképpen tovább gyalogoltunk nyugatnak, hogy megpillantsuk az óceánt. De ez már tényleg csak egy kis meghosszabbítása volt az útnak, mielőtt végképp véget érne. Jareken is látszott a meghatódottság, mint mindenkin. Egyből mikor kiértünk, már hajtott is tovább, hogy no, akkor menjünk tovább. Nem ellenkeztem, nekivágtunk. Aznap Negreirába szerettünk volna megérkezni, ez mintegy 20 kilométerre volt, tehát játszi könnyedséggel odaértünk délután 5-re.

A táj nem sokat változott, talán csak az Eukaliptusz erdők sokasodtak meg, és kísértek minket végig a kellemes citrom illatukkal. Negreirában kétfelé váltunk, mivel én kint akartam aludni a szabadban. Elköszöntünk, és reggeli időpontot beszéltünk meg. Amint elhagytam Jarek szállását, betértem egy boltba, mielőtt jó éjszakai pihenő helyet találnék. Amikor kiértem az üzletből, láttam, hogy vihar lesz, mert csak úgy gyülekeztek a felhők, így módosítottam a haditervet és gondoltam visszamegyek a szállásra, csak előbb elmajszolok egy csokit, amit az imént vettem. Gondoltam leülök, egy tenyérnyi zöld parkban még megeszem a csokit. Alig, hogy leültem bekapcsolódott az automata locsoló berendezés, és pillanatok alatt szétáztam. Mérgelődve indultam vissza a szállásra. Ahogy mentem a szállásra, épp elmentem egy zarándok mellett, aki kötötte a cipőfőzőjét. Hatalmas szerencsém volt, már csak egy szabad ágy volt, és az iménti cipőfűzőkötő zarándok, pont lemaradt erről, így az enyém lett az utolsó. Nem tudtam mire vélni a dolgot, hiszen ha csak fél percet kések, már nincs szobám és mehettem volna tovább. Ha nincs az a locsoló, akkor… Este tényleg elég emberes vihar volt, és még sosem örültem, úgy az úton a kényelmes ágynak, mint aznap este.