Balkan Tour 2014, második rész

Gyurgyó, 2015-01-26


Zabljak útba is esett, odafelé csak egyszer álltunk meg a nevezetes kosárlabdapalánknál, amit az út mellett egy pihenőnél állított fel valaki. Az eső közben rákezdett, és kiderült, hogy Krisztián most is elfelejtett valamit, ezúttal a túraruhájának esővédő bélését hagyta otthon. Volt nálam egy tartalék külső, amit odaadtam neki, de felvenni már csak Zabljak-ban volt értelme, miután megszárítkoztunk egy kis étteremben a kaja mellett. Megegyeztünk, hogy kicsit lassítok a tempón is. Az időjárás rendesen lehűlt, és mostanra folyamatosan esett a hideg eső. Minden kéményből füst szállt fel, ez is jelezte, hogy vége a nyárnak, ha esetleg nekünk nem tűnt volna fel más körülményekből.

Megtanakodtuk hát a további útirányt. Ugyanis az első elképzelés szerint a Durmitoron akartunk keresztül vágni, majd Észak-Albániában offroaddal kezdtük volna a vizitet. Mivel a ködtől/párától a közeli hegyeket sem lehetett látni, és mindketten vágytunk egy kis napsütésre, inkább Skhodra felé vettük az irányt. Estére gond nélkül oda is értünk, de az eső egy pillanatra sem hagyott alább. Jó motoros ruhában ezt is meg lehet szokni. A Spyke tette a dolgát. http://kondortura.hu/hu/tesztek_c8/spyke_pathfinder_wp_tecnikai_turakabat_es_spyke_radom_wp_turanadrag_teszt_p68

Egy tó melletti kempinget sikerült lokalizálni, ahová némi dudálás után végre be is engedtek. Ugyanis már késő estére járt, a kapuk zárva voltak. A sötétben botorkálás közben sátorhelyet keresve Krisztián ötlete az volt, hogy táborozzunk le az egyetlen erre alkalmas épület alatt. Csak a motorokat nem tudtuk betolni a fedett helyre, de mi igen királyul éreztük magunkat. Főleg a száraz menedékből nézve a kint sátorozókat…

Másnapra kiderült az ég, az eső elállt. Világosban jobban szemügyre vettem a kempinget, meglepő tapasztalat volt. Véletlenül egy színvonalas autocamp-et találtunk. Jártam már pár albán kempingben, azok nem ilyenek. Itt a Skhodrai-tó partján úgy látszik, megéri befektetni, és ki is kell szolgálni az egyre több külföldi turistát. Ugyan a szezonnak már vége volt, de nem voltunk egyedül a placcon. Igaz teltház sem volt, így legalább nem kellett tolakodni a reggelinél. Egy lengyel csapat reggel egy léghajót állított fel, aztán leengedték, közben filmezték. Mivel nekünk indulni kellett tovább, számomra nem derült ki, hogy ennek mi volt a célja. Ők örültek, vigyorogtak, tapsoltak, engem különösebben nem nyűgözött le a mutatvány.

Dél felé Durres volt a következő megállónk. Egy-két elterelés az épülő autópálya szakaszok miatt nehezítette a navigációt, ez nem okozott problémát. Durresben a szemetes tengerparton lőttünk egy fotót majd irány tovább. Észak-Albánia sosem volt a kedvencem. Terveztem tiranai kitérőt is, de Krisztiánnak hamarabb haza kellett érnie, mint az eredetileg tervben volt. Kifejtette azt is, hogy neki ez az éves rendes szabadsága, így nem feltétlenül vágyik az utcai gumival a hegyek közé a kecskeösvényekre. Kicsit csalódott voltam, de megkötöttük a kompromisszumot, megyünk délre, amerre süt a nap, aztán majd meglátjuk.

Az Albán „autópályák” igen érdekesek. Legendák keringenek arról, hogy néha a szembejövők forgalmát is átterelik egy útpályára, különösebb látványelemek (táblák, fények, jelzések) nélkül. A leállósávokban (illetve ahol azoknak lennie kellene) pedig szamaras kordék, biciklisek, gyalogosok közlekednek általuk tetsző menetirányba. Ez mind igaz, de fel lehet rá készülni lélekben, vagy inkább megszokható a dolog. A polgároknak a legtöbb esetben nincs is választási lehetőségük, a pályák keresztülvágják a városokat. Ha van tiltás, nem foglalkoznak vele, mennek, ahogy azelőtt, nem zavartatják magukat a megváltozott körülmények miatt.

Vlore után felkaptattunk a hágóra, majd végig a nevezetes tengerparti látványúton motoroztunk tovább. Az erdő hűse után nagyon jól esett a napsütés, meg is álltunk egy kicsit feltöltődni D vitaminnal. Innen már végig tökéletes időnk volt, egészen Porto Palermóig mentünk aznap. Krisztiánnak nem sok kedve volt a vadkempinghez, de ezúttal neki kellett engedni, én ragaszkodtam a félszigeti sátrazáshoz. Szó mi szó tényleg lepukkant a hely, de én már megszokásból verek itt tanyát minden alkalommal, ha erre járok. Főztünk egy jót, Krisztián pedig társaságra is lelt, egy olyan osztrák házaspár jött oda a tűzhöz, akik pár km-re laknak tőle. Egy kóbor kutya is mellénk szegődött, jutott neki némi maradék.

Nem nagyon kapkodtunk másnap az indulással, megmártóztunk a tengerben, majd ráérősen tábort bontottunk és elindultunk tovább Dél felé.

Sarandéban megálltunk visszaváltani az albán leket, ugyanis úgy döntöttünk, tovább megyünk Görögországba. Érdekes módon még szinte jobban is jártunk az árfolyamváltozás miatt. Butrint mellett átkompoztunk az öblön, majd kora délután már Igoumenitsa-ban voltunk, görög földön. Itt horror áron ittunk egy frissítőt, nyárias volt az időjárás, de a város már kiürült.

Azt találtam ki, hogy Lefkadán éjszakázunk, de itt már több mint egy órás tekergés után találtunk csak nyitott kempinget. Miután körbejártuk a félszigetet, végül egy egész jó helyet találtunk, közvetlenül a parton vertem le a sátramat, éjszaka a tengeröböl szép volt a holdfényben. Ismét főztünk, még az Albániában vásárolt alapanyagokból rittyentettünk vacsorát. Krisztiánt nagyon idegesítette a rengeteg macska, szemtelenek voltak, a kölykök folyton levertek ezt-azt. Megfigyeltem, hogy errefelé a macskaszaporulatot leginkább a közlekedő autók tartják kordában, rengeteg elütött jószág hevert az utak mentén. Temetetlen holtak mindenfelé, kutyák is kisebb számban. Érdekes, hogy Romániában - ahol hírhedten sok a kóbor állat, főleg kutya - sincs ennyi áldozata a közlekedésnek. Talán mert az ottani kóbor ebek sokkal óvatosabbak az utak mentén, generációik alkalmazkodnak az életformához.

Én jót aludtam, Krisztiánt viszont éjszaka is bosszantották a pimasz macskák. Innen már tulajdonképpen hazafelé tartottunk, a lerövidített idő okozott némi stresszt, Krisztián legszívesebben már otthon lett volna, én meg nagyon is ráértem. Még egy napot terveztünk együtt motorozni, majd ő a legrövidebb úton haza akarta venni az irányt. Kinéztem egy útvonalat, át az Égei-tenger partjára. Térkép híján csak a GPS-re voltam utalva, de bíztam benne, hogy jó választás lesz a 30-as út. Nem fő közlekedési útvonal, és a hegyeken keresztül halad. Nem csalódtam, talán a legjobb szakasz volt az út során. Egy teljes napig a hegyek között tekeregtünk, amelyek ugyan nem voltak túl magasak, de engem lenyűgözött a látvány. A burkolat itt-ott elég ramaty állapotban volt, bár ez engem nemigen zavart, sőt. Az viszont annál inkább, hogy a kormánycsapágyam megadta magát, rögtön a nap kezdetén. E miatt a lassú kanyarokból úgy kellett kirángatni a motort, nem akart fordulni a kormány. Ez persze sokat elvett a motorozás élményéből, de így is emlékezetes maradt ez az etap. A néptelen út mellett költöttük el az ebédünket, települések is ritkán voltak. Volt viszont gát, hegyi folyók, gyönyörű panorámák.




Copyright Kondor Túra Társaság 2019 - Minden jog fenntartva.